Fotó: Lambert Attila
A papszentelést megelőző egyhetes lelkigyakorlat előestéjén Babos Áronnal, Tóth Imrével és Szivák Tamással beszélgetünk az esztergomi szemináriumban. Ők az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye diakónusai, akiket Erdő Péter bíboros szentel pappá június 9-én Esztergomban. Túl vannak már a záróvizsgákon, s a lelkigyakorlat előtti utolsó szabad estéjükön a hivatáshoz vezető útjukról, a felkészülésről, eszményeikről kérdezem őket. Mindhárman fiatalok – Tamás huszonnégy, Imi harminchárom, Áron pedig harminchét éves –, lelkesek, és van mondanivalójuk.
A növendékekkel a szabad ég alatt beszélgetünk, a kertben. Bár ide is behallatszik az utcai koncert zaja, jó itt a zöldben. A szeminárium eközben éli megszokott péntek esti életét. Szentségimádás és vacsora után vagyunk, ez az esti néhány óra szabadidő a kispapok számára. Csoportokba verődve beszélgetnek, többen kerékpározni indulnak, mások sétálnak. Az egyikük most érkezik Surányból, a szeminárium nyaralójának takarításáról. Arcán ott az öröm, hogy három hét intenzív tanulás után végre felállhatott a könyvek mellől.
A szentelés előtt állók már túl vannak a vizsgáikon és a hat, tanulással töltött nehéz éven, valamint a féléves diakónusi plébániai gyakorlaton. Tamásnak, aki rögtön a gimnázium után lépett be a szemináriumba, könnyen ment a folytatás. Imre a Gábor Dénes Főiskola mérnök-informatikai szakirányán tanult. Reáltudományokkal foglalkozott, így nagyon megküzdött azért, hogy a szemináriumban képes legyen befogadni a humán tárgyakat, de az első nehézségek után ráérzett ezek szépségére. Lelkesen beszél arról is, hogy sikerült növekednie lelkiekben és szellemiekben, és biztosabbá vált az önismerete. Képességeit ma már jobban ki tudja aknázni, mint korábban, és sok kapcsolatot épített ki tanulmányi évei alatt. Áron a tanulás és a házon belül kialakult barátságok ápolása mellett szabadideje nagy részét fiatalok evangelizálására fordította a TestTeo-hétvégék alkalmával.
Amikor arról beszélgetünk, mennyire készítette fel őket a szeminárium a leendő lelkipásztori szolgálatra, már bizonytalanabb válaszokat fogalmaznak meg. Tamás azt fejtegeti, hogy a képzés során szinte szerzetesi napirendet követve éltek, megvolt az ima, a tanulás és a közösségi élet ideje is. A szolgálatba kilépve maguknak kell majd kialakítaniuk életük rendjét, megtalálniuk a munka és az imádság egyensúlyát. Ennek nehézségéből ízelítőt adott számukra a plébánián végzett gyakorlat. „Résen kell lenni, nehogy este tízre maradjon a zsolozsma.”
A növendékek hat hónapon át teljesítettek diakónusi szolgálatot. Ezen túlmenően részt vettek egy-egy plébánia nyári programjaiban is. Foglalkoztak a fiatalokkal, hitoktatással, kereszteltek és temettek, szentbeszédet mondtak, és részt vettek mindenben, ami a plébánia életéhez tartozott.
„Betekintést kaptunk az egyházmegye közösségeinek életébe” – mondja Imre, aki Budapesten, a Havanna-lakótelepen nőtt fel, és a budakalászi agglomerációba, a városmajori budai közegbe, illetve a polgári Óbudára került plébániai gyakorlatra, de a Havanna-lakótelepen belekóstolhatott a pesti esperesi kerület papi közösségi életébe is. „Mindenütt meg tudtam találni a hangot az emberekkel” – mondja, és megerősíti: ezzel a tapasztalattal a háta mögött már nem tart attól, hova helyezik majd júliusban.
Diakónusságuk ideje alatt a papjelöltek mindenütt igyekeztek összegyűjteni a jó gyakorlatokat. Tamás Albertfalván szolgált Gável Henrik atya irányítása alatt, Imre pedig Óbudán, Beran Ferenc atya mellett. Áron Pestszentlőrincen papi közösségbe került, Tampu-Ababei József plébános, Lejtényi Emánuel káplán és Varjú Imre atya mellé. Tamás megtapasztalta, milyen nagy megtartó erőt jelent a fegyelmezettség és a pontosság. Látta, hogy bátran lehet elvárásokat támasztani az emberekkel szemben, és megérezte, hogy okosan kell megválasztani a hangnemet. Úgy véli, fontos, hogy határozottan ragaszkodjunk Egyházunk előírásaihoz, ugyanakkor szeretettel forduljunk az emberek felé.
A zenei tehetséggel megáldott Imre arról a tapasztalatáról számolt be, mennyire felfigyeltek a hívek arra, amikor a prédikáció közben gitárt ragadott, és elénekelt egy dalt, illetve, amikor elvont hitbeli ismereteket egy rajz segítségével igyekezett közelebb vinni a hallgatóságához. Áron arról beszélt, hogy a legbensőségesebb kapcsolatai akkor alakultak ki a plébánián, amikor egyszerűen csak „jelen volt”. Mindhárman megerősítették, hogy fontos volt számukra a felkészülésnek ez a szakasza, és sikeresnek értékelték, mert megtalálták a közös hangot az emberekkel. Hamarosan mindannyiuk számára megkezdődik a szentelés előtti lelkigyakorlat.
Beszélgetésünkben visszatekintésre ösztönzik a növendékeket a hivatásuk körülményeire vonatkozó kérdések. A papi életpályákkal kapcsolatban az embert mindig foglalkoztatja a titok: miért lépett az illető a hivatás útjára, és hogyan ismerte fel Isten hívását.
Áron tizenkét éven át különböző közösségekben – cserkészet, hittan, keresztény énekegyüttes, Cursillo, Hajszoló, Regnum Marianum – alapozta meg a hitét. Így számolt be az útjáról: „A hivatásom érlelődésének három szakasza volt. Az elsőben a megérintettség munkálkodott bennem csöndesen. Világéletemben építész akartam lenni, s meglepődve tapasztaltam, hogy felvetődött bennem a papi hivatás lehetősége is. Ez eleinte teljességgel idegen és kifejezetten riasztó volt számomra. Idővel egyre inkább nyugtalanítottak Istennek a szívemben kopogtató szavai. Állandó bizonytalanságban éltem legbelül. Hol megvallottam őt Uramnak, hol meg elutasítottam, nem tudtam elfogadni, hogy mindenemet kérné tőlem. Nem akartam elengedni az elképzeléseimet, a vágyaimat. Menekültem Isten elől. Legvégül aztán már tudtam, hogy mindent oda kell adnom, de sokáig képtelen voltam lépni. El kellett szakadnom mindattól, amihez hozzánőttem. Így tudtam igent mondani. A közösségek és a mély barátságok nélkül el sem tudom képzelni, hol lennék ma. Miután meghoztam a döntést, már egészen biztos voltam benne, hogy ez az utam, s ez a tudat nagy szabadságot és tetterőt adott.”
Tamás és Imre múltjában közös, hogy a családjuk nem élt vallásos életet. Tamás Csíkból származó édesanyja nem gyakorolta katolikus hitét, és Imre családja sem járt templomba. Tamás ötödikben, az iskolai hittanórán került a vallás közelébe. Édesanyja beíratta hittanra, s attól fogva a fiú lassanként egyre szorosabb kapcsolatba került Istennel. Ennek köszönhető, hogy a piaristáknál tanult tovább, s már nagyon korán, tizedikes gimnazistaként közelebb került az igenhez.
Imre hosszabb utat járt be. Alsó tagozatos korában éppen a Havanna-telepi iskolában takarító édesanyjának segített, amikor a sekrestyés megszólította, és elhívta a plébánia nyári táborába. Nehéz időszakot élt ekkortájt a család: az édesapa elhagyta őket, édesanyjuk nevelte a két gyereket. Imre a plébánia támogatásával el tudott menni a táborba, és nagy hatással volt rá a közösség, amelybe azután is eljárt. A kőbányai gimnáziumban el tudta fogadtatni kereszténységét a nagyon másként gondolkodó kortársaival, és bátran képviselte a számára fontos értékeket. Korán felmerült benne a papság gondolata, az érettségi idején imában fordult a Jóistenhez, hogy segítse őt a döntésben, merre tovább. Akkor úgy érezte, még nem elég érett ahhoz, hogy végleges döntést hozzon Isten mellett. Főiskolára ment, ahol megismerte a Katolikus Shalom Közösséget, amely az évek során lelki családjává vált.
Imre és Áron a szerelemtől sem maradt érintetlen. Imre a papság gondolatával szembesülve azt kérte Istentől, vegyen el tőle mindent, ha valóban erre az útra hívja, de megfogalmazta azt is, hogy szeretné tudni, miről mond le. Arra vágyott, hogy megismerkedjen egy lánnyal, legyen egy hosszabb kapcsolata. Ezzel a várakozással a szívében utazott a kölni ifjúsági világtalálkozóra, ahol találkozott egy lánnyal, és beleszeretett. Az ő révén került a Shalom közösségbe. Együtt járásuk alatt Imrében egyre határozottabban munkálkodott a kérdés, mi az ő útja. Éppen a passiót énekelték egy alkalommal, amikor mélyen szíven ütötte a hívás. Ezt követően egyre inkább érezte magában a „megosztottságot”, nem tudta megadni a lánynak a teljes figyelmet és szeretetet. 2010-ben szakítottak, akkor döntötte el, hogy jelentkezik a szemináriumba, de két évet még várakozással töltött. „Szükségem volt a gyógyulásra. Tanultam, gitárt oktattam, tevékenyen éltem a közösségben. Mindezt kötelességből tettem, nem belső lelkesedésből. Aztán lassan oldódni kezdett bennem a fájdalom, és megjelent az öröm.” Így jutott el odáig, hogy rálépjen végre a nehezebb útra – felvételizett a szemináriumba.
Áron több lánynak is udvarolt, sőt, az egyik kedvesével már jegyben járt. „Többé-kevésbé a hiányérzetemet akartam betölteni, nem érzékeltem a legbensőbb vágyaimat.” Magyarázatként a gyerekkoráról mesél: hat-hét éves volt, amikor szeretett szülei elváltak, s ez mély sebet ütött a lelkében. „Hogy mentsem az érzelmi egyensúlyomat, falat építettem magam köré az álmaimból. A szüleimet követve építész akartam lenni, és családot szerettem volna alapítani. Leginkább az motivált, hogy meg akartam mutatni, igenis lehetséges az egész életre szóló házasság. Boldog akartam lenni: arra vágytam, hogy szeressenek, és hogy megtapasztaljam, értékes vagyok.”
Június kilencedikén ünneplik a pappá szentelést, s mindhárman arról beszélnek, mennyire jó ilyen közel lenni a nagy pillanathoz. A családot, a rokonokat, a barátokat, a korábbi plébániai közösségek tagjait is várják az ünnepre. Mindegyikük több helyre is elmegy újmisét bemutatni. Tamást Csíkszentimre, Budatétény, Albertfalva várja az újmiséjén, Imrét a Havanna-telepi Szent László-templom, Budakalász, a Bakáts téri Szent Ferenc-templom és az újlaki Sarlós Boldogasszony-templom, Áront pedig a pestszentlőrinci főplébánia, a Városmajor, a Keleti Károly utcai Krisztus király-templom és a Piliscsaba környéki regnumiak közössége várja.
Ekkortájt kapják meg a helyezésüket. Tamás vallja, ahova kerül, ott kell jól tennie a dolgát. Imre szerint nincs rossz hely. „Mindenhol emberekkel találkozunk, nincs rossz tapasztalatom. Az a legfontosabb, hogy én miként viszonyulok az emberekhez, nem az, hova megyek. Az emberek iránti szeretet és bizalom bárhol képes megalapozni a kapcsolatot.” Áron a megérkezés folyamatáról beszél, azt mondja, hogy az új közösségbe való integrálódás lesz számára a legnagyobb kihívás és egyben a legmeghatározóbb élmény is.
Mindhárman lelkesen és határozottan várják a szolgálatot. Tamás vágya, hogy a hitgyakorlás belső meggyőződésből fakadjon a hívők számára, ne letudandó feladat legyen számukra a templomba járás. „Elmélyíteni a hitet úgy, hogy az életet alakító valóság legyen” – ez jelenti számára a nagy kihívást.
Áronnak még nincsenek konkrét céljai. Szerinte minden helyben dől el, egy konkrét találkozás során. „A Szentlélek a párbeszédbe tud ám csak igazán becsatlakozni”– vallja.
Imre úgy látja, arra van a legnagyobb szükség, hogy a pap közvetlen legyen, meg tudjon hallgatni másokat. Az a vágy vezérli, hogy ráébressze az embereket megváltottságuk tudatára. „A hitükben elbizonytalanodó, elfásult embereket szeretném felrázni, hogy igazi reményt kapjanak, átéljék a megváltottság örömét, és átadják másoknak is.”
