A harminchét éves Árvai István plébános három éve szolgál itt. Ő magyarázza az emeleti ablakból kitekintve: – A falut általában a közeli Sajó veszélyezteti. A Hernád a másik irányban három kilométerre kanyarog, s így mintegy átkarolják a települést. Június 4-én, 5-én és 6-án, pénteken, szombaton és vasárnap érte el Sajóládot a falu nevében is előforduló folyó árhulláma, „s már tudni lehetett, minden addiginál magasabb vízszinttel tetőzik”. Másfél héttel korábban már megpróbálta a természet a környéket, „Edelényben akkor jelentkezett a vészhelyzet, aztán egy hét szünet következett a második hullámig. A védművek átáztak, hosszú heteken át szinte szünet nélkül esett az eső.” Sokan egyetlen nagy árvízről beszélnek, az érintettek kettőről. Mintha – némi fanyar humorral – minden dráma legalább kétfelvonásos lenne. Május 17-én még csak kérdés volt: veszélyhelyzet a Sajónál? Országszerte példátlan esőzések pusztítottak: fennakadás a vasúton, áramkimaradások. Aztán másnap: veszélyhelyzet Borsodban. A kisgyerek pokrócba burkolva: édesanyjával együtt teherautón mentik ki őket a már tengelyig álló vízben. Ez volt a kihirdetett veszélyhelyzet képe. A következő szentmise előtt a zsákolók telefonon keresték a plébánost. „Kérték, hirdessem ki a szentmisén, nagy a baj, aki tud, menjen zsákolni.” Következő szolgálati helyéről, Alsózsolcáról visszatérve Árvai István azonnal a folyópartra kanyarodott. „A baj már ott volt a nyakunkon. A zsákok egyre kevésbé, de még visszatartották a vizet a falutól. De egyszer csak a gáton belül, a házak udvarán szakadt fel a Sajó vize.”Sajólád egy része mélyebben fekszik. Már pénteken, negyedikén megemelkedett a víz – Trianonra megérkezett az ár, vetem közbe –, szombaton már nagy készülődésbe fogott a falu lakossága. „Amikor vasárnap misézni mentem Sajópetribe, láttam az út mentén fölhalmozott zsákokat, kérdeztem, nem zárják-e le az utat, mert akkor nem tudok visszajönni. Egy-két órán belül még nem, válaszolták a védekezők bizonytalanul.” Vasárnap délutánra rengetegen lettek a gáton. A plébános is ott zsákolt. Húsz-huszonöt tonnás autók hordták a homokot, de negyedóra alatt „fölszedték”, olyan sokan voltak. A Sajó ellen védekeztek. A folyónak ezen az oldalán nem emelkedett gát, nem volt rá szükség soha. Négyszázhetven centinél tetőzött valaha is, most 530-at mutatott a vízmérce. Vasárnap délután betört a víz a faluba. Azt hallották, hajnalban tetőzik. „Úgy gondoltuk, a másnapi apadással enyhül a nyomás. A helyzet javulásában bizakodtunk, amikor hétfő délután megjelent a másik oldalról a Hernád vize, ami emberemlékezet óta nem érte el a falut.” Mint egy sebes folyó, úgy szakadt át a házak között és az úton a víz. Az emberek előbb a házak végénél, a kerteknél igyekeztek egyénileg védekezni. „Este nyolc-kilenc óra körül mondtam az embereknek, adjuk föl, csak a házakat védjük, fóliával és rájuk rakott zsákokkal.” Reggelre az egész utca vízben állt. „Volt olyan ház, ahol hajnali kettőkor kezdtünk neki a zsákolásnak, mert addig a tulajdonosok azt gondolták, ők megmenekülnek.” Sokféle mendemonda kering a környéken. Bizonyítani nem lehet, csak hallani, lehet, hogy valahol szándékosan vágták át a gátat, hogy majd az egyszerű kis épületek helyett újat emeljenek nekik… Igaz vagy nem, ki tudja, a kárpátaljai nagy árvíznél láttam, azért rombolták a gátat, hogy ne az ő, hanem a másik falu felé folyjék a víz… de hogy valakik magukra engedjék…? Öt napig állt a víz. Azt a házat, amelynél a legnagyobb sodrással tört át a víz, idős szüleinek nemrég újította fel egy fiatalember – most valósággal kettészakadt. A férfi, pedig kemény tartásúnak tartják, tehetetlenül sírt a nyílás láttán. Háború a vízzel – május 19-én már így szólt az első hír. Aztán: Soha nem látott áradás sújtja az országot. Végül: Fel kell készülni a katasztrófára.
Amikor hétfőn este a sajóládiak a kőhajításnyira lévő Alsózsolcán mentették a cigánytelep házait, a cigányok közül voltak, akik közben átmentek Ládra lopni. Odébb, Felsőzsolcán is előfordult: elöl még hordták ki a holmit, miközben hátul már rabolták a házat. A kitelepített felsőzsolcai cigányokat a miskolci sportcsarnokban helyezték el. Az egészségi ellenőrzésnél az egyik védőnő megkérdezte a soron következőt: mit keres ott? Hiszen Miskolcon, a hegyen lakik. Többen lementek a sportcsarnokba, mert ott naponta ötször adtak ingyen enni, s ingyen volt a gyógyszer is… A napi sajtó így adott biztatóan hírt a gondokról: „A fokozott rendőri jelenlétnek köszönhetően az árvíz sújtotta településeken nem harapódzott el a vagyon elleni cselekmények, lopások és fosztogatások száma… Tegnap egy férfi Vizsolynál az árvízi védekezés gátjáról ellopott egy magasításként elhelyezett védő gerendát.”A távolabb élők, akik legföljebb az időjárás okozta kényelmetlenségre hivatkoztak, sokszor a borsodi árvizet tudatlanságból a következő egyszerűséggel intézték el: elvitte a víz a cigányokat. Az áradat megint felszínre vetette, s sodorta magával a társadalmi együttlélegzést akadályozó cigány-nem cigány kérdést. Mert a politikai manipuláció (elsősorban korábban kormányzó pártok) két évtizede így hasították, s növelték a bajt. Mára ott tartunk, már a tényeket sem lehet kimondani. Mikor pedig az árvíznél tények voltak – ilyenek és olyanok is! Az idén tizenhét éves Glonczi Péterrel a zánkai ifjúsági tábor-városban találkozunk. Felsőzsolcán, a Zöldfa utcában lakik. Tizenhét éves lesz, most megy nyolcadik osztályba a Kazinczy Ferenc általános iskolában. „Mindenhol víz volt, a mi házunkban derékig ért.” Négy testvére közül egyedül ő jutott el Zánkára. „Este kilenc felé öntött el minket. Előtte egész nap zsákoltunk a Sajó oldalán, végül nem onnan jött a víz. Minden odamaradt a házban, minden cuccom.”Másutt, így például Szendrőládon együtt dolgoztak a gátakon úgynevezett magyarok és cigányok (már az ilyen megkülönböztetés is hamis út – amelyet a cigányok is előszeretettel alkalmaznak), együtt dolgoztak, senki nem nézte, ki áll mellette, milyen a bőrszíne. És a bajban együtt lihegtek, gondolkodtak, éreztek… Hamis ideológiák alapján a valóságot nem kell elfedni. A békességhez az igazság vezet el leginkább. Mellette még három srác, ketten közülük szinte töpörtyűk. Egymás szavába vágva sorolják, hogyan dolgoztak, amikor az utcán éjszaka felrecsegett a hangosbeszélő: „Mindenkinek menni kell gátolni” – adják vissza a tartalmát. Lapátolták s hordták a házakhoz az üres zsákokat, kiszolgálták a felnőtteket. S a segítséget a „magyar” felnőtt megköszönte a „cigány” gyereknek. Ilyen egyszerű: emberek voltak, a közös érzés nyelvén. Szendrőládon erről beszél Székely János püspök, miközben a domboldali falu völgymélyi utcáihoz igyekezünk. Mocsár, terjengő rothadásszag, derékmagasságban a házak falán az odébb már csak folydogáló Boldva-patak vizének nyoma. „A bajban sok ember szíve megnyílt – mondja a püspök –, számos segítő kéz mozdult meg az országban. Szendrőládon gyönyörű keresztény roma közösség működik, lelkesedésükkel, derűjükkel mindannyiunkra hatást gyakorolnak. A nehézség összehozza az embereket. A katolikus egyház mindenkinek segít, aki rászorul, nemcsak katolikusoknak, nemcsak magyaroknak vagy cigányoknak. Nem könnyű az együttélés a hétköznapokban, fontos a türelem. El kell fogadnunk, hogy bizonyos problémáknak igen mély gyökereik vannak, s lassan áshatók elő. 1989-ig a magyarországi cigányság nagy része rendszeresen dolgozott. Nem is jelentkezett ekkora társadalmi feszültség. A mai helyzet a vadkapitalizmus terméke. A cigány vagy roma lakosság a legsebezhetőbb réteg, ők veszítették el leghamarabb a munkájukat. Nemcsak a kisebbség bűne, hogy idáig fajult a helyzet. Mindig az erősebbnek nagyobb a felelőssége, akinek több lehetőség adott.” Mintha a püspök atya szavaira hangozna, amit az egyik gyerektől hallok Zánkán. Arra a kérdésre, édesapád hol dolgozik, azt válaszolja: „Szabad ember. Nincsen dolga…” Lám, így tévednek el a szavak. De honnan is tudhatná, hogy ez a szabadság bizony kényszerű kötöttség. Aztán az otthoni, néhány napos emlékeire siklik: „A szomszédban térdig ért a víz, ha apukám nem zsákolja be az ajtót, hozzánk is bemegy.” Az éjszakát végül a padláson töltötték. „Másnap elszállítottak minket a miskolci jégcsarnokba, ott voltunk néhány napig, utána a Vörösmarty iskolába kerültünk, s onnan jöttünk Zánkára.”Egy újabb csoporttal ismerős gyerekek érkeznek a városi rangú Felsőzsolcáról. Faggatja őket, mi a helyzet odahaza? A Zöldfa utcában már nincs víz, az utcákat fertőtlenítették. Beszélt a szüleivel, kitakarították a házat, jól száradnak a falak, „haza tudok menni, már olyan a helyzet”. Felsőzsolcán is kettős szorításban szenvedtek az emberek. Egyik oldalon a Sajó, a másikon a tengernyi Boldva. Amikor áttört onnan a víz, a Sajó gátja akadályozta meg, hogy lefolyjon. Egy vállalkozó meg akarta bontani a gátat, hogy utat adjon az áradatnak. De a hivatali hatalmasságok elé álltak. Erre dühében – már utcák során az ablakok felső széléig emelkedett a víz – azt kiabálta: akkor velük együtt dózerolja el a földet. A gáton rést ütött. Mire a rendőrök elvezették közvagyon károkozásáért. Majd elengedték. A víz levonulása után saját gépeivel, saját költségén egy nap alatt visszaépítette a kiszakított gátrészt. A helyiek okolják a feltöltött árterületet, ahová nagyáruházakat építettek. Meg hogy évtizedek óta senki nem törődik a vízelvezető csatornákkal, a folyam- és patakmedrekkel, miközben irtják az erdőket… s hogy hol az igazság? Kelemen Zsolték a Sajó töltése mellett laknak. Mindenük elúszott: az asszony előszobában berendezett fodrászata – párja hosszabb ideje táppénzen van –, a velük lakó nagymama szobája is üres, vizes, kietlen. Mint az egész ház. „Sírva hordtuk ki a holmit”, mondja, s elmeséli, éjjel egy órakor kellett menekülniük. Mellig ért a víz, amikor édesanyját a hátán cipelte – maga sem tudta, akkor hová, csak bizakodott, valahová a reménybe. Serdülő korú leánya megemel egy befőttes üveget – néhány maradék holmi szárad szerterakva az udvaron. „Amikor a víz után visszajöttünk, az aknában találtuk ezt az aranyhalat. Kimentettük… A kifogott aranyhal… a tragédia közepén egy népmesei motívum kel életre. Előbb arra gondolok, vajon hogyan is van a három kívánsággal, de máris elnyomja egy másik élmény. Sziszkosz Vasziliszné pedagógus Felsőzsolcáról nyolcvannégy gyerekkel tartózkodik Zánkán. Hallgatom, s a szavak összecsúsztatják az időt és a teret. Az aranyhal… Amikor arról kérdezem, hogyan élik meg a gyerekek az élményt, többek között azt mondja: az egyik gyerek a délelőtti kiránduláson egyszer csak megszólalt, nem tudja, hová megy haza… az ő házukra is kitette a katasztrófavédelem az Omlásveszély! Bemenni életveszélyes! feliratú táblát. Elmondta, mit sikerült kimenteni, s hogy neki a legnagyobb fájdalom az akvárium pusztulása – volt benne aranyhal is. Talán éppen az, amelyet Kelemen Zsolték kimentettek? Mennyiféle titkos kapcsolat, összefüggés, ki nem mondott érzés – olykor indulat – vágy, remény munkál, s karol körbe egymást ismerő és ismeretlen embereket. Helyben lakókat, és akik jöttek segíteni. Megerősítteti a gátakat az új kormány – május huszadikán így szólt a biztató hír. S hogy sehol nincs járványveszély. Másnap: már a belvíz is sújtja az országot. Alcímben pedig: megjelentek az álkárfelmérők, a tolvajok és az ismeretlen adománygyűjtők. Erre mondja a nevével, szomorú arcával széles kalapja alá költöző férfi, házuk egyik sarka leszakadt, hordja a vízben használhatatlanná rothadt holmikat kifelé: „Nagyon sok jó ember mutatkozott meg, ismeretlenül, és ismeretlenek jöttek, segítettek”, majd hozzáteszi: „akikről meg azt hittük, barát, azok bizony…” – és nem fejezi be. Kezében kidobásra ítélt számítógép. „A gyereknek vettük, egy csekk lett volna még, hogy kifizessük…” – olyan, mint a szomszéd faluban látott idős néni: kisírva a szeme, de könnye már nem volt. Mint ahogyan Szabó Bertalannénak, Vali néninek sem, akinek a házát – összerakott nyugdíjforintokból – másfél hete festették újra… A zánkai estében a fiúk párnacsatát vívnak. Az egyik kislány a hangokra riadtan ébred: azt gondolta, a katonák jöttek, és dobálják a homokzsákokat. Az egyik kissrác látta, amikor az iskolát bázisuknak használó katonák megérkeztek, és sorba rakták a géppisztolyokat és másféle fegyvereket. Egyszeriben megismerte a világ másik arculatát. Sziszkosz Vasziliszné nyolcadik osztályától búcsúzik. Illetve éppen ez, a búcsúzás maradt el a víz miatt. Se tanárbúcsúztató, se bolondballagás, se kétnapos kirándulás, se ballagás… „minden elmaradt, olyan befejezetlen így az egész”. S a lányok kérdezik: „Tanárnő, mikor köszönünk el egymástól?” Szótlanság, bizonytalanul széttárt kar a válasz. Május 21. után elhalkultak a hírek. Mintha minden rendben lenne. Aztán június 4-én megint a kiáltás: Országszerte áradnak a folyók. Másnap már a várható tragédia: Élethalálharc az árvízzel. S még ugyanakkor: Gátszakadás, végtelen víz tombol Edelényben. Oda tartunk Ongán, Sajópálfalán át. Tudjuk, víz már nincs, félig földnek hajolt hatalmas reklámtáblán csak annyi olvasható: Az élet habos oldala. Fanyar, kínos mosollyal autózunk tovább. Nehéz megválni a holmiktól. Valaki sáros fényképet mutat. Ez az egyetlen emlék nemrég elhunyt bátyjáról. Odébb akasztóval együtt vetik szemétre a koszos, fertőződött vízben napok alatt szétrohadt kabátokat, ruhákat. Mindenkinek a maga kára a legnagyobb. Ha jól megépített háza károsodott, azért, ha kis vályogépületének a fala dőlt ki, azért… Edelény. Négyszázezer homokzsákot építettek be. A mocsaras bűzben most is ott állnak a fehér bordák. Felsőbb utasításra nem lehet elbontani, félő, hogy még egy hullám érkezik. Vagy csak félelemből következő hiedelem ez? Béres Miklós edelényi görög katolikus paróchussal találkozunk. A templomban óriási felfordulás. A falakon látni, legalább fél méter magasságban állt a víz. Egy utcányira folyik a Boldva-patak. Most már csordogál benne a víz, de akkor… „Június negyedikén, péntekre virradóra közölte a rendőrség, mindenkinek kötelező kiköltözni, életveszélyessé vált a városrész. Egy órát kaptunk a legfontosabb személyes holmik összeszedésére.” A Boldva két oldalról: északról és kelet felől tört elő. Az első árhullámot még megfogták. De átáztak a zsákok, fellazult a föld. A második víztámadást emberi erő már nem tartóztathatta fel. „A pünkösd körüli első árhullámot még megúsztuk. Az emberek örültek, hogy megmenekültek, költöztek vissza, aztán a második hullám… ötszázötven embert telepítettek ki, tizenkét utcát öntött el a víz, háromszázharmincegy házat, ebből tizenöt összeomlott, a többi megrepedt, bármikor összeomolhat.” Óriási a kár, az emberek elkeseredtek, sokuknak nincs biztosítása, ugyanakkor a segélyszervezetek révén – köztük a Katolikus Karitász működésével – érzik az emberek szeretetét. Orbán Viktor a helyszínen kijelentette: az elpusztult rész helyett új városrészt alakítanak ki. Új gátak épülnek, Edelény megújul. Amikor éjszaka fél egykor fölébredtem, s kimentem, láttam, két oldalról ömlik a víz. Kérdeztem a rendőrtől: jobb, ha a kocsi a garázsban marad? Nem, azonnal vigye el! Egyik ismerősöm hajtott el vele egy magasabban fekvő helyre. Bejöttem a templomba, majd a parókia felső szintjére ásványvizet vittem fel, hogy legalább innivalónk legyen. Mire visszajöttem, a templomban már bokáig állt a víz. Hirtelenjében a miseruhákat mentettük feleségemmel meg néhány ikont.”
Béres Miklósék csónakkal távoztak. Nem így gondolta, ugyanis éppen költözéshez készültek, nyugállományba vonul a görög katolikus egyházmegye korábbi helynöke. Szombaton tovább emelkedett a víz… megjelent Kocsis Fülöp püspök, s Pacsai János esperessel és Pap Andrással, aki Béres Miklóst helyettesítette, mellig érő vízben mentették az ikonokat, a kelyheket, az anyakönyveket, amit csak lehetett. Edelény lakosságának jó egyharmadát próbálta meg a víz… Écsy Gábor atyával, a Katolikus Karitász országos igazgatójával éppen Szendrőládon találkozunk Árvai Ferenccel, az egri egyházmegyei karitász igazgatóját telefonon sikerül elérni. Éppen akkor találkozott a csíksomlyói ferences rendház főnökével, aki a csíksomlyói búcsún gyűjtött adományt hozta: egymillióhétszázhetvenhétezer forintot. „Naponta két-három teherautónyi adomány érkezik a vidékre – mondja Écsy Gábor. – Elsősorban az átmeneti szálláson lévő emberek között osztják szét, ugyanis az ottaniaknak egyáltalán nem volt megoldott az ellátása. Az egyik hétvégén tizenhárom Tesco áruházban gyűjtött a Katolikus Karitász, illetve országos templomi adakozásra szólított fel a püspöki kar. A települések közül elsősorban Ónodot, Ongát és Ócsanálost támogatjuk nagyobb mértékben, de máshová is viszünk segélyeket. Mindenütt a plébánossal és a polgármesterrel működünk közre. Olykor – Ócsanálosnál például – igénybe vettük a honvédség segítségét. Az ő járműveikkel juttattuk be az élelmiszert és ivóvizet.” A Katolikus Karitász jószolgálati nagykövete, Mádl Dalma asszony felkereste Felsőzsolcát, Ongát és Ócsanálost. Árvai Ferenc elmondása szerint eddig hetvenmillió a Katolikus Karitász segítsége. Ennek három lépcsőjét határozzák meg: azonnali segítségnyújtás a katasztrófa idején, elsősorban tartós élelmiszerrel, ivóvízzel, takarókkal. Ugyanakkor önkénteseket toboroztak és irányították őket a gátakra. A második lépcső: amikor a víz már visszavonul, a tisztítás, takarítás, fertőtlenítés munkája. Több mint hat tonna fertőtlenítőszert szállítottak ki. Végül – itt tartanak már – a lakások lakhatóvá tételében, illetve újjáépítésében vesznek részt. A szombathelyi karitásztól harminchétmillió forint adomány érkezett. Árvízi gyerekek táboroztatását is tervezik. A nemzetközi karitászt is bevonták a programba, Nyugaton, elsősorban Németországban és Ausztriában gyűjtenek a magyar árvízkárosultaknak. Az este Tokajon ér minket. Minden olyan békés, nyugodt, fáradtérett napfény súrolja az egykori zsinagógából kialakított kulturális központot. Érdi Tamás zongoraművész fellépéshez készülődik: jótékonysági koncertet ad az árvízkárosultak javára. A világtalan művész mintha jobban látna sok, magát látónak vélő embernél. „Amikor meghallottam, mi történt, s szüleim is elmondták, megrendített. Borzasztó érzés, amikor az ember tehetetlen. Úgy éreztem, olyan ez, mintha a víz betörne hozzánk és elvinné a zongorámat. Valamiképpen segíteni akartam.” Chopin-művek hangzanak fel. A szenvedély, a fájdalom és mégis a béke hangjaival. Ülök, emlékemben gyermek- és elnyűtt felnőtt arcokkal, orromban a pusztulás rothadó szagával, de zengenek a hangok, Chopin hangjai, amelyek a homokzsákot kézről kézre adó élet ritmusát, a víz után is reményben élő emberek akaratát ütik le az érzékeny ifjú mester ujjaival a zongorán.
