Jézus nem tanítványaihoz intézi szavait, de róluk beszél. Bízik bennük, ezért nem keseredik el amiatt, hogy sokan elfordulnak tőle. Nyugodt szívvel állapítja meg, hogy saját juhaival nagyon bizalmas, meghitt kapcsolatban van. Nemcsak „hallgatnak a szavára”, hanem meghallják, minden más hangtól megkülönböztetik az ő hangját, s követik, amerre megy. Maga pedig jó pásztorként dús legelőre, jó vizű forrásokhoz vezeti őket, amint ígérte: „Azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen” (Jn 10,10). Itt pedig egyenest örök életet ígér övéinek. Ugyanakkor védelmet a pusztai út veszedelmeitől. A benne bízó juhok nem lesznek zsákmánya semmi ragadozónak. A rövid szakasz utolsó mondatai az Atyára mutatnak. Jézus tőle kapta juhait, s ő „mindenkinél nagyobb”. A nyáj Jézusra hallgat, de az Atya kezére bízza magát. „Én és az Atya egy vagyunk” – mondja a Pásztor. Ezzel biztatja majd tanítványait az utolsó vacsorán: „Aki engem lát, látja az Atyát is” (Jn 14,11). Érdemes figyelnünk arra is, hogy mit mond Jézus akkor, amikor nem nyájáról beszél, hanem megszólítja a „juhait”. Lukács szerint például azt mondja nekik: „Ne félj, te kisded nyáj, Atyátok úgy látta jónak, hogy nektek adja az országot” (12,32). Máskor meg azt mondja: „Úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé” (Mt 10,16). Jézus bízik övéiben, de a világot megmozgató küldetést ad nekik, nemcsak őket óvja, hanem – maga is bárányként – a világ bűnét „veszi el” (Jn 1,29). A Jó Pásztor vasárnapján gondoljuk meg: nem kell aggódnunk azon, hogy a szekularizálódó világban sokan nem hallják meg Jézus szavát, hogy nemcsak egy-egy bárány kóborol el a százból. Lehet Isten akarata, hogy az egyház újra „kisded nyáj” legyen. Mégis a föld sója, a világ világossága. Nem perlekednie kell, hanem bátran követnie azt, aki életét adta juhaiért – és a világ életéért.
