Mindketten remegtek nemzetük jövőjéért, s mindketten elkezdtek egy számukra már befejezhetetlen nemes küzdelmet: nemzetük szabadságáért, szellemi és anyagi felemelkedéséért. Mindketten üldözötté váltak, és már „csak” példájukkal és tetteikkel adhattak esélyt a későbbi nemzedékeknek. Azért már az utókornak, így nekünk is kell tennünk, hogy küzdelmük ne az enyészeté legyen, hanem „reménnyé váljon az emlékezet…” Két élettörténet, két eltérő sors. Sok közös vonásuk közül – a gyarlóságok leküzdésével járó, állandóan marcangoló önvizsgálat életrajzilag is követhető részletein túl – egyértelműen meghatározó volt mindkettőjük számára a katolikus hit. Rákóczi Ferenc nyolc évig tartó, történelmünk leghosszabb szabadságharca, közel negyedszázadnyi vándorlása után kényszerű száműzetésben, családját, hazáját, birtokait elhagyva csak erős hittel tudta átvészelni a tengeri viharokat, az udvari intrikákat, a megalázó bujdosás gyötrelmeit. Csak a grobois-i kamalduliak biztosítottak számára nyugalmasabb napokat. Szívéről nem véletlenül rendelkezett úgy, hogy a kolostorba vigyék, ahonnan csak az újabb szövetségkeresés reménye hajtotta tovább. Évekig hallgatta ő is a „tenger mormolását”, s még széket is faragott bajtársai között, a világirodalmi értékű Emlékiratok lejegyzése közben. Szüntelenül reménykedett. A francia, a spanyol és végül a török szövetség azonban „időszerűtlenné” vált. Végül a Márvány-tenger partján békült meg az Úrban, 1735. április 8-án, nagypénteken. Példája azóta is eleven nemzete lelkében. Széchenyi haláláról így ír Jókai Mór: „Olyan évben halt meg, amikor még a tavaszi fűszál is érzi, hogy a földnek, melyben gyökerei vannak, a neve HAZA.” Széchenyi István az alkotó ember, az államférfi végtelen kitartással küzdött Magyarország felemelkedéséért, fejlődéséért. A Napló hű tanúja annak, mit élt át e küzdelem közben. Noha napi feljegyzései közt gyakran olvashatunk tépelődéseiről, csüggedéseiről, a könyv figyelmes forgatója a sorok mögött a tettek iránti elkötelezettség hihetetlen erejét és az Istenben való bizakodás jeleit fedezheti fel. A nemzet ébresztőjeként az 1820-as évektől 1848 szeptemberéig szinte minden jelentősebb kezdeményezés aktív szereplője és támogatója volt. Az Ausztriától való elszakadást nem látta időszerűnek, a politikai közéletben, az országgyűlések vitáiban azonban mindjobban megjelent gondolatai közt az önálló Magyarország megteremtésének igénye. Az új politikai eszméket – Kossuth forradalomba torkolló radikális elképzeléseit – az európai helyzet és az akkori szövetségi viszonyok alapos ismeretében veszélyesnek tartotta. Talán látnoki képességgel. Egy biztos: ő az „először erősödjünk, gazdagodjunk, s csak utána önállósodjunk” elképzelés híveként elutasította az „előbb függetlenné válás, utána gazdagodás” gondolatát. Sőt, rettegett ez utóbbi nézet következményeitől. Nemzete véres és reménytelen áldozatát látta ezen az úton, s a megtorlásokat, amelyek végül is – Döblingből is nyomon követhetően – bekövetkeztek. Ugyanakkor csillapíthatatlan önvád gyötörte a változások lendületes elindításáért, azaz a forradalmi állapotok kialakulásáért. E zaklatott hangulatban élte meg a negyvenes évek végét. 1848 márciusában Tasner Antalnak írt levelében újra bizakodó, reményteli hangon szólal meg. Ekkor politikai ellenfeleivel – Kossuthtal, Batthyányval – együtt akart dolgozni a nemzet érdekében. Az első felelős magyar kormányban közlekedési miniszteri tárcát vállalt, sőt, az ötvenhat éves gróf még a nemzetőr egyenruhát is magára öltötte. Azonban a fennakadások a hídépítésnél és egyéb elképzeléseinél ingerültté tették, több nyilvános vita folytán még párbajba is keveredett. Idegkimerültsége egyre láthatóbbá vált környezete számára. 1848. szeptember 4-én ideiglenesen felmentését kérte miniszteri hivatalából, majd betegszabadságra ment. Útközben többször kiugrott a mozgó hintóból, és a Dunába vetette magát. Végül orvosa, Almási Balogh Pál tanácsára – idegei megnyugtatására – visszavonult a világtól. 1848. szeptember 5-én indult el Döblingbe, a Goergenféle magánszanatóriumba. A nyugalom és az idő gyógyító hatást gyakorolt, és Széchenyi folytatta jegyzeteit. 1859-ben titokban – Béla fia segítségével – Londonban megjelentetett egy leleplező írást Ein Blick címmel a bécsi udvar hivatalnokrendszeréről, az akkori Magyarország állapotáról, elnyomásáról. A császárhű Széchenyiből Habsburg-ellenes Széchenyi vált. Bár szinte bekövetkeztek a forradalomhoz fűzött jóslatai, az udvar iránti korábbi bizalmát alapjában megrendítette a szószegések és a véres megtorló intézkedések sorozata. A császári udvar élete végéig figyeltette, a döblingi intézetben is. Az Ein Blick megjelenése után házkutatást tartottak nála 1860 márciusában. Széchenyi szokásos keserű humorával erről így nyilatkozik: „…erősen kibolháztak.” Az akkori rendőrminiszter, Adolf Thierry báró levélben közölte vele: a tébolyda nem menedék többé számára. (E mondat sokak, így Tarics Péter új könyve szerint is a halálos ítéletet jelentette számára.) E kijelentés után nem sokkal, 1860. április 8- án, húsvétvasárnap reggel hét órakor a szanatórium alkalmazottai karosszékében ülve holtan találták, a végzetes pisztolylövés nyomaival. „Csak egy tompa ütés” volt hallható, jóval éjfél után. Öngyilkos lövés volt, vagy külső erő okozta halálát? E kérdésre máig nem született egyértelmű válasz. Akkor is, ha Széchenyi sok korábbi megnyilvánulása „igazolja” az önkezű végkifejletet. A„könnyen” válaszolóknak ugyanakkor ellentmondhat mély hite, amely már a kezdetektől látható. Gondoljunk csak ifjúkori nagyheti áhítatára La Trappe-ban, az alkotó férfikor hitére vagy a halálát megelőző nagypénteken tartott szigorú böjtjére. A Széchenyi-kutatók véleménye az idő múlásával megváltozott. Az öngyilkosság-gyilkosság- dilemma kapcsán a kutatók hangsúlyozzák: legyünk óvatosak a látszattal szemben. Ha elolvassuk Széchenyi utolsó munkáit – Ein Blick, Ausztriai sajtó, Diszharmónia és vakság –, vagy leveleit, amelyek a döblingi elmegyógyintézetben születtek, azokban egy világos gondolkodású, az aktuális eseményekről pontosan tájékozott szerzővel találkozhatunk. Halála után minden iratát lefoglalta a bécsi rendőrség. Csak a Monarchia felbomlása után, egy államközi szerződés alapján adták ki Magyarországnak lefoglalt műveit, jegyzeteit. 1921-ben ezt az anyagot – hatósági iratokkal kiegészítve – Gróf Széchenyi István döblingi irodalmi hagyatéka címmel adták ki. Az egykori Goergen-féle, de ma is működő szanatórium Bécs XIX. kerületében, Döbling városrészben, az Obersteinergasse 18-24. szám alatt található. Az épület sarkánál lévő kis téren egy bronz mellszobor, a kert tövében pedig egy szürke emlékkövön három tábla emlékezik meg Széchenyi Istvánról és itt töltött – 1848. szeptember 7. és 1860. április 8. közötti – éveiről. A grófot először a döblingi templomban ravatalozták fel, majd Pesten, az Erzsébet híd lábánál emelkedő belvárosi plébániatemplomban tartottak érte gyászmisét. Hamvait 1860. április 11-én helyezték örök nyugalomra a nagycenki temetőben, a családi mauzóleumban, tízezernél több gyászoló jelenlétében.
Hazája iránti mélységes szeretete és sorsa feletti aggodalma élete végéig elkísérte. A szeretett földre egy egyszerű koporsóban, az országos tüntetés néma csendjében érkezett, immár végleg…
és Szöllősi Annamária
