„Velük laktam, a padlón voltam én is”

Emlékszem, olvastam okos és hasznos gondolatokat az Új Emberben is arról, miként lehet jól megszólítani őket, segíteni rajtuk. Később azt gondoltam: a hajléktalan emberekről lehet szépeket írni, megindítóan beszélni, és lehet nekik húsz éven keresztül prédikálni is, de egyszer együtt kellene lakni velük. Jelen kéne lenni számukra, az ő élethelyzetükben. Bajzáth Ferenc segítőtársaival együtt megszervezte, hogy télvíz idején szállást biztosítsanak hajléktalanok számára. – Az Illés utcai foglalkoztatónkban kialakítottunk egy „lakrészt” huszonegy fő számára. Idén január közepén tényleg nagyon hideg volt. A szentmise után kérdezősködtem, ki az, akinek nincs hová mennie. Eleinte csak arról volt szó, hogy a huszonegy fő számára szállást biztosítunk, de azután a szállásadásból többnapos „lelkigyakorlat” lett. Este hét órakor találkoztam velük, és tízig-tizenegyig együtt imádkoztunk, gondolkoztunk, elmélkedtünk – emlékezik a plébános. – Megkérdeztem tőlük: miről beszélgessünk? Azt mondták, beszéljünk arról, hogy mit lehet kezdeni egy padlóra került emberrel. Mindegyikük elmondta az élettörténetét, s azután találomra felütve a Szentírást, megkérdeztük az Úristent, mit üzen nekünk. Az egyik nap a nagypéntekről beszélgettünk: arról, hogy tulajdonképpen Jézus Krisztus is „padlón volt”, amikor keresztre feszítették. Kinyitottuk a Bibliát, és a legnagyobb döbbenetemre a 22. zsoltárnál nyílt ki, amely így kezdődik: Éli, Éli, lamma sabaktani (Istenem, Istenem, miért hagytál el engem…). Elmondtam nekik, hogy az ószövetség idején ez volt az esti imádság. Ezeket a szavakat mondta Jézus is a kereszten, utolsó órájában, „esti imájában”. Később Istenről beszélgettünk… Az egyik férfi tizenhat évet ült börtönben. Tizenöt évig keményen tartotta magát, az utolsó évben azonban agyvérzést kapott. Egy tököli szanatóriumban töltött nyolc hónapot, teljes kétségbeesésben, a szabadulása előtti utolsó hónapokban. Végül meggyógyult. Amikor ezt meg akarta köszönni az orvosnak, az az ég felé mutatott, és ezt mondta: az Úristennek köszönje meg. Akkor ez az ember összeroppant. Számára Isten a mindent jelentette. Felvette a kapcsolatot egy pappal, és rendezte az életét. Tizenhat év után azzal a tudattal jött ki a börtönből: szüksége van arra, hogy Istennel rendszeres kapcsolatban maradjon. Mások is elmondták istenélményeiket, beszéltek élő istenkapcsolatukról. S arról is, hogy mindenki visszaél a hajléktalanokkal – az egyház kivételével. Tapasztalataim alapján azt gondolom: a hajléktalan emberek nyomorúságos helyzetük ellenére azért élnek, mert a hitük élteti őket. A lelkigyakorlat folyamán nemcsak a beszélgetés idejére maradtam köztük. Velük is laktam – mondja Bajzáth Ferenc –, és ez nagyon sokat jelentett számomra, de meg is viselt, sőt bele is betegedtem: elkaptam egy fertőzést. Hat hétre rá azután meggyógyultam. Nyomorúságos helyzetbe kerültem, de azt hiszem, megérte. Más az, amikor valamiről beszélünk, és más, amikor benne élünk… Amikor a továbbiakról kérdeztem, a józsefvárosi plébános magától értődően azt mondta: „A következő télen folytatjuk. Amikor ismét lehűl a levegő, újra tartunk lelkigyakorlatot, hogy a padlóra került hajléktalan emberek képesek legyenek újból felállni.”