Mi, Ádám fiai és lányai, jó, ha újfent eszünkbe véssük azt, mennyire esetleges és törékeny az életünk, és hogy egyszer kikerülhetetlenül kimúlunk majd belőle. Nekünk végünk, és e világi céljainknak is bealkonyul. Mindaz, ami itt és most hétköznapjaink örömeit jelenti, akár már holnapra semmivé foszolhat, vagy akár felelőtlen, marakodó örökösök kezébe kerülhet. Az elmúlás hirdetése mellett azonban a halottak napi szentírási szövegekben ugyanilyen természetességgel hallunk arról a világról is, amelyet ugyan mind ez idáig Isten még nem nyilvánított ki teljesen, de a hit képes megragadni a láthatók és mulandók mögött. A halottak napjának szekvenciája manapság sajnos kevés templomban hangzik fel a maga teljességében. Kár, pedig nagyon „erős” szöveg – az élet és a szeretet komolyságáról. A szekvencia Isten szaván iskolázódott szerzője nem fél attól, hogy ítéletről, tűzről, pusztulásról, rémületről vagy akár isteni bosszúról beszéljen. Hogy erős képekben érzékeltesse azt, amint az utolsó napon majd helyreáll az isteni igazság rendje, és ezzel egy időben pusztulásra adatik a teremtés szemete. Minden, ami vérlázító, minden, ami kíméletlen, minden, ami aljas a helyére kerül majd. Amit itt az ítéletről hallunk, az valóban félelmetes, de csak annyira, amennyire félelmetes tud lenni az is, amit mi, teremtmények, az Istentől kapott szabadságunkkal tudunk művelni. E világégést szemlélve a hívő ember mégis Urától kapott reménnyel tekinthet a végső nap minden haragos tüzére, miközben még inkább felismerheti a szeretet ügyének radikális komolyságát. Az ének egyik érzelmes fohásza azt kéri Istentől, hogy még most – amíg le nem járt az érdemszerzés időszaka – adja meg nekünk a megtisztulás kegyelmét. Ünnepléseinkben élet, halál és teljesség együtt szólalnak meg. Élet a javából, amire mindnyájan meghívást kaptunk.
