Johannes Röser rámutat: a pápa feltűnően más hangsúlyt ad szeretet és igazság kapcsolatának, mint az eddig megszokott volt. Nem azt hangsúlyozza az efezusi levél alapján (4,15), hogy az igazságot szeretetben kell megélni, hanem megfordítja a sorrendet: „Csak az igazságban ragyog fel a szeretet.” Amikor tehát a felebaráti szeretet jegyében keressük társadalmi, kulturális, politikai és gazdasági feladatainkat, amelyek a teremtés megőrzésének egyetemes feladatává állnak össze, el kell szakadnunk a szubjektív véleményektől, felül kell emelkednünk a különböző kultúrák és történelmi korok megítélésein. A pápa nem csupán azt hirdeti, hogy legyünk igazságos, jó szándékú emberek. Számára szociális és politikai szempontból is csak az helyes, ami a társadalom Istennel való kiengesztelődését szolgálja. Olyan igazságosságról beszél, amely Istentől, Isten által, Istennel és Istenben valósítható meg, illetve tőle, valamint az ember istenképiségéből eredő méltóságából származik.
A Szentatya többször ismétli: többre van szükség, mint technokrata megoldásokra. „Az örök élet távlata nélkül hiányzik az e világi emberi fejlődés számára a nagy lélegzet.” Szoros összefüggés van az Eucharisztia ünneplése, Isten szeretete, az emberek és az egyház szociális küldetése között. „Az egyháznak az ember teljes fejlődését kell előmozdítania.” (Ez a „teljes fejlődés” az enciklikában többször visszatérő fogalom.) Az egyház nem fejlődésellenes. XVI. Benedek bizalommal van az ember továbbfejlődésére vonatkozó képessége iránt. De a fejlődés nem pusztán „növekedés”, nem is csupán „evolúció”. VI. Pált idézi: „Isten terve szerint minden ember arra van hivatva, hogy fejlődjék, mert az egész élet hivatás.” Benedek pápa ezt leegyszerűsíti: „A fejlődés hivatás.” Maga Krisztus bizonyos módon az egész emberi faj fejlesztője, melynek testvériségben, Krisztus hitében emberi családdá kell összeforrnia – mondja a pápa enciklikája teológiai alapvetésében.
