Eközben a nyugati szövetséges hatalmak kegyetlen légipusztítást folytattak Magyarország ellen. A polgári lakosság jelentős része üldözötté, menekültté, fenyegetetté vált, a történelmi torokszorításban a tisztesség földre kényszerült. Ám mégsem! Sokan a maguk veszélyeztetett helyzetében – életüket, biztonságukat kockáztatva – segítettek a még inkább kiszolgáltatott helyzetbe került embertársaikon. A megszálló nemzetiszocialista hadsereg támogatóra talált a hazai nyilas mozgalomban (tudjuk a Terror Háza Múzeum anyagából, hogy a nyilaskeresztesek szép számmal vedlettek át kommunistává 1945-ben), s üldözték, veszélyeztették a katolikus egyházat is. Példaként: Mindszenty József veszprémi püspököt – más lelkipásztorokkal együtt – letartóztatták. Az egyház ekkor is krisztusi küldetésének tartotta más üldözöttek segítését. Így például a zsidó származású magyar állampolgárok mentése érdekében is minden lehetséges erő feszítést megtett. Ennek története – átfogóan – máig nincs föltárva. Az alábbiakban – a tragikus év hetvenedik évfordulóján – emlékezzünk az áldozatokra és az embermentőkre.
„Mit tehetek én?” – e kérdés nélkül lehetetlen a történelmi és emberi trauma feldolgozása, mondta Mészáros József, a koncert létrejöttét támogató Barankovics Alapítvány és a társrendező, az Ifjúsági Kereszténydemokrata Szövetség nevében. „Önmagunkkal is szembe kell néznünk, mert – bár a múltat nem tudjuk meg nem történtté tenni – nekünk is felelősségünk van abban, hogy utánunk olyan nemzedékek következzenek, amelyek lehetetlenné teszik e borzalmak megismétlődését. Felelősségünk van abban, hogy ne uralkodjék el újra – II. János Pál szavaival élve – a szellemet, a lelkiismeretet és a szívet hatalmába kerítő sötétség… az ördög diadala.”
Közel hetven katolikus, református, evangélikus egyházi személyt, papokat, szerzeteseket, nővéreket, egyházi vezetőket tartanak számon, akiknek embermentő tevékenysége közismert. S menynyien vannak még a névtelenek…
„Emberkatedrális volt” – írta Márton Áronról Illyés Gyula. „Miként Mózes pálcájával a Vörös-tengert, úgy választotta szét az erényt és a gonoszságot, az igazságot és a hazugságot maga körül.” Márton Áron 1944-ben, amikor a Magyarországhoz tartozó Észak-Erdély zsidóságát deportálták, felemelte szavát az üldözött és jogfosztott magyar zsidók érdekében. Utasította a rendházakat, a zárdákat és az egyházi iskolákat a zsidók bújtatására. A papságot, a lakosságot arra ösztönözte, hogy támogassák az üldözötteket. Legalább ilyen fontosnak tartotta azt is, hogy nyugtalanítsa a deportálásokért felelős hatóságok lelkiismeretét. Ezért írásban fordult az illetékesekhez, kérve, hogy „az embertelenségeket akadályozzák meg, vagy ha erre nem képesek, ne működjenek több ezer ember elpusztítására irányuló cselekményekben közre”.
A magyarországi egyházak tagjai – nagyságánál fogva elsősorban a katolikus egyház – keresztlevelek kiadásával, a menekülők egyházi intézményekben való bújtatásával mentették meg sok ezer ember, főként budapesti zsidók és gyermekek életét. Közülük kiemelhetjük a Collegium Marianumot, a Collegium Theresianumot, a lazarista atyákat és az irgalmas nővérek rendjét, a Sophianum Intézetet és a Szociális Testvérek Társaságát.
Budapest, Terézváros, Vörösmarty utca 34. Egykor a Szűz Mária Társasága anyaháza. Udvara érintkezett az Andrássy út 60-as számú épülettel. 1944-ben nyilas központ, később az Államvédelmi Hatóság központja (ma Terror Háza Múzeum). A nővérek itt éltek 1944-ben. Több mint tíz éve készítettem riportot a Szűz Mária Társaság életéről. Molnár Mária nővér az alapító Ván Zsuzsanna testvérrel élte át 1944-et, s így emlékezett:
„1944 nyarán és őszén működött még a kollégiumunk, de csak részben laktak ott a korábbi növendékek, mert akiket lehetett, a háborús helyzetben hazavitték a szülők. Az üresen maradt épületrészbe a jezsuita atyák, akik kapcsolatban álltak a svéd vöröskereszttel, befogadtak harmincöt-negyven menekült gyereket, de közben máshonnan, ismeretség révén, még a Dráván túlról is hoztak hozzánk zsidó gyerekeket – azután szülők, felnőttek is érkeztek.”
Füzéki Bálint pszichiáter – miközben otthonában beszélgetünk – átmegy a szomszéd szobába, s elnyűtt hátizsákkal tér vissza. Tartja a kezében, aztán halkan mondja: „Az anyám hátizsákja… ezt viselte 1944-ben, ezzel szökött meg két alkalommal is a begyűjtésből…”
Majd így folytatja: „1944-ben hétéves voltam. Akkoriban a Szív utcában, egy csillagos házban laktunk. Október 15-én, a kiugrási kísérlet napján, amikor kezdetben öröm töltötte el a várost, ugyanakkor a Szálasi-puccs idején, délután valamikor édesapám összecsomagolt bennünket a bátyámmal együtt, s azt mondta: no, gyertek! Egy kis motyóval érkeztünk meg a belvárosi papnevelő intézetbe. Csöngetés, kulcsnyikorgás, bementünk, rövid búcsúzkodás, apám el… Egy éjszakát töltöttünk ott, másnap egy kispap kíséretében elmentünk valahová… később tudtam meg, hogy a Vörösmarty utca 34.-be. 1944. március 19-e óta számos olyan esemény történt velünk, amelyek magyarázatra szorultak volna, de nem lehetett megmagyarázni, így nem kérdeztük, sem én, sem a bátyám, hogy hová kerültünk. Elfogadtuk apánk döntését: amit a szülő cselekszik, az csak jó lehet.
Két korszakra oszlott az 1945. január közepéig ott töltött idő: amikor az épületben laktunk, s később, midőn karácsony előtt megkezdődött a pinceélet. Végtelen lassúsággal múlt az idő. Emléktöredékek maradtak meg… Az emeleti ablakból bámultam a kihalt utcát. Szemben volt egy élelmiszerbolt, amely már ki sem nyitott. A bejárat fölött hatalmas felirat: Ovomaltine. Napjában háromezerszer elolvastam. Akkor voltam első osztályos, talán az olvasás öröme miatt… s valahonnan szereztem egy hagymát: két napig rágtam az ablak előtt állva… Aztán ministránsgyerekeket kerestek. Bekerültem közéjük, megtanultam a latin miseszöveg rám eső részét, anélkül hogy értettem volna – ma is el tudom mondani –, s amikor valaki a hátam mögé térdelt, úgy segített, súgva a szöveget, ezen én megsértődtem: hiszen megtanultam! Karácsony előtt az állandó életveszély miatt le kellett költöznünk a pincébe. Emeletes ágyakon, zsúfoltságban éltünk, volt valami fűtés, később ivóvízgondjaink akadtak, havat olvasztottunk mosdóvíznek. Időközben, még novemberben, a nővérek befogadták az édesanyánkat is. Amint látja, nehezen birkózom a könnyeimmel… Helyszűke miatt közös ágyat kaptunk édesanyánkkal. Az egyik apáca magyarázta el nekünk, gyerekeknek: anyukátok itt van, itt is marad, együtt lehettek, s nagyon-nagyon szeressétek őt; minden úgy van, mint régen volt, egyet kivéve: nem szólíthatjátok őt anyukának. (A hamis papírok miatt volt erre szükség.) S nem vétettem el egyetlenegyszer sem…” (Ismét könnyek csillognak az idősödő férfi szemében.)
Egyszer bekopogott a zárdába egy nő, zaklatottan, űzötten, csapzottan. Kérte, fogadják be, mert életveszélyben van. Ván Zsuzsanna szabadkozott: nem teheti, mert kizárólag apácák laknak a házban és gyerekek. Hosszas, kínos huzavona után a nő kétségbeesve búcsúzott: ha kilép a kapun, nagy valószínűséggel meghal. Elindult a kijárat felé, Ván Zsuzsanna pedig a lépcsőn fölfelé. A második foknál tartott, amikor visszafordult… Ez a nő volt az első felnőtt, akit befogadtak.
Két menekült hölgy érkezett Zomborból: egyiküknek a férjét, másikuknak az egyik fiát ölték meg a Dráva-parton. A megmenekült másik fiú a szaléziakhoz került, mert nagyobb volt már. Onnan társaival együtt váratlanul elhurcolták őket a Duna-partra. „Hofner Zoli egyszer csak átlőtt vállal beállított hozzánk.” Sebesülten átúszta a Dunát, és a nővérekhez menekült vissza.
Budapest igazai címmel jelentette meg Matteo Luigi Napolitano könyvét a Szent István Társulat 2014-ben, amelyből az eddig ismeretlen levéltári anyagoknak köszönhetően a korábbinál pontosabb képet kapunk Angelo Rotta pápai nuncius és munkatársai tevékenységéről. A pápai nuncius és munkatársai a zsidók mentésére specializálódott önkéntes hálózatot építettek ki Magyarországon. A pápai védelem alatt álló házakban mintegy háromezer, a nunciatúra épületében további kétszáz zsidó talált menedéket. A nuncius 1944-ben ezrével írta alá az oltalomleveleket, melyek a Vatikán hivatalos, diplomáciai védettségét jelentették. Apor Vilmos a védnöke 1942-től a Magyar Szent Kereszt Egyesületnek, feladata a zsidótörvények hatálya alá eső katolikusok védelme volt. A püspöki kar a felnőtt keresztelésekről elvi álláspontot adott ki. Hat hónapos oktatást írt elő.
Apor lerövidítette ezt az időt, s a rendkívüli körülményekre való tekintettel a hittankurzus elvégzése után ötven–száz személyenként csoportosan adta a felmentést és a keresztelési engedélyt a munkaszolgálatos zsidóknak. Amikor Győrött küszöbön állt a deportálás, Apor személyesen ment el a német parancsnokságra, de ott elutasították. A hozzá fordulók egy részét bújtatta vagy továbbküldte Angelo Rotta nunciushoz, illetve húgához, Apor Gizellához, aki a Magyar Vöröskereszt főnökasszonya volt.
Salkaházi Sárának, a nyilas uralom mártírjának rendháza, a Slachta Margit által alapított Szociális Testvérek Társasága ezer embert bújtatott a deportálások idején. Sárának egyedül mintegy száz zsidó ember köszönhette életét. A rendházban 1944 decemberében a nyilasok házkutatást tartottak, s a szerzetesnőt zsidó védenceivel együtt vitték el és lőtték a Dunába.
Ferences embermentés a vészkorszakban – Mészáros Balázs történész régebb óta kutatja ezt a témát.
A katolikus egyház – különösen 1941 után – különböző eszközökkel fellépett a zsidó származású katolikusok védelmében. Ennek megfelelően a német megszállást követően elsődleges feladatuknak a zsidó származású katolikusok megsegítését tekintették. „Bár az egyház részéről nyilvános állásfoglalásra június végéig nem került sor, a tárgyalások, egyeztetési kísérletek, sőt azok részeredményei a katolikus papság előtt ismertek voltak (azokról legkésőbb május 17-én körlevélben számolt be a hercegprímás). Nyilvánvaló, ez is bátorítást jelentett, de a plébániai közösségek zsidó származású tagjainak védelme érdekében történő fellépést saját lelkiismeretére hallgatva sok pap, szerzetes vállalta.”
(A következő részt januári első lapszámunkban olvashatjuk)
