Arányi Miklós néha azt álmodta, éppen nyári szünet van, aztán majd újra találkoznak, és folytatódik gimnáziumi életük. Megöregedtek. Negyven éve váltak el, az utolsó nap a kollégium hálójában. Arányi végigpillantott a csupasz vaságyakon, az ágynemű összehajtva a végükben, a rézsodronyok sárgán feszültek a fényben. Aztán ebben a csöndben elpattant egy sodronyfonat. Vagy mintha elpattant volna. És most, hogy annyi idő után meglátta ezt a fiút, zengve megint csapódott valami.
„A gazember! Van pofája idejönni!”
Ő a vízparton, a többiek a háznál. Talán harminc-negyven lépésnyi távolságban. Kiáltások: „nahát”, „végre te is” – és még sokféle köszöntés. Hosszú ideig eszébe se jutott, levetette magáról az emléket (bár tudta, ez lehetetlen), de néhány évvel korábban, éppen itt, a tóparton az egyik fiú estefelé, miután már mindenről megemlékeztek közös kollégiumi múltjukból, megszólalt: „Lehívtak az igazgatói irodába. Ott ült az igazgató atya, az osztályfőnök és két civil ruhás rendőr. Nevet kértek. Én nem tudtam mit mondani, talán bent sem voltam az osztályban…” Rákönyökölt a széles asztallapra: „Arra lennék kíváncsi, kit hívtak le még, ki nevezett meg téged, Arányi?”
Arányi tudta. Sokkal később, de megtudta: halála előtt valaki (nevét még ekkor is titokban tartotta) elmondta neki. A halni készülő ismeri az őszinteség kényszerét – egyébként is régen történt, megváltozott a politikai rendszer, az akkori provokáció történelemóra előtt (pillanat szülte diákhecc) kit érdekelne.
„A gazember! Van pofája idejönni!”
Arányi belegázolt a vízbe, lepje el mihamarabb, s amikor már derékig ért, belevetette magát. A távolban, nagyon messze, a páraremegés mögött a tihanyi félsziget foltosodott. Odáig – elúszik odáig, itt hagyja ezt a szörnyűséget, és belecsapott a vízbe. Kinyújtotta karját, hogy egész teste megfeszüljön, s minél erősebben, minél gyorsabban legyőzze a víz ellenállását. Duzzadt benne a harag, az elkeseredés – belekönnyezett a vízbe, gyűlölte azt a férfit ott a parton.
Talán két óra is eltelt, amikor valaki megkérdezte: „Hol van Arányi?” – „Bement a vízbe.” – „Annyi ideje?” És már azt latolgatták, szólnak a vízi mentőknek a szomszédos strandon, órákkal korábban eltűnt a társuk…
„A gazember. Az én nevemet köpte be a rendőröknek. Érettségi előtt két hónappal. Ezért nem vettek fel az egyetemre, a következő évben sem… Ki volt a tüntetés értelmi szerzője?… Ő!… És teleárulta az egész világot: Arányi.”
Akkor fordult vissza a nyílt vízről, amikor enyhült benne az indulat. Később, a változás után meghívták előadónak az egyetemre, ahová annak idején nem vették fel. Érdektelen, legyintett, és tenyerével rácsapott a vízfelszín hátára. Szél támadt, mélyebbekké – és magasabbakká – váltak a hullámok. Óvatlanságában vizet nyelt, még mindig az indulat öklendezett benne! „Miért nem tudok megszabadulni tőle!” Már majdnem partközelbe ért. Erre visszafordult, s ismét belevetette magát. Amikor végre kijött, a többiek riadtfeszült tekintetét látta: „Hol voltál?”
„Megmártóztam.”
Odalépett messziről érkezett osztálytársához, és átölelte. „Örülök, hogy itt vagy.” Hangjából hiányzott a megvetés és az árulók iránt érzett szánalom.
