A döntő fordulatot kamasz éveim hozhatták. Olvasmányaim révén lassan ráébredtem, hogy a Gojko Miti‰ főszereplésével forgatott NDK-s westernek, melyekben barnítóval bemázolt testű, parókás szerb, német és lengyel műapacsok idétlenkedtek, köszönő viszonyban sincsenek a valósággal. A könnyed szórakozást nyújtó spagettiwesternek egyszeriben oly bárgyúnak és idegesítőnek tűntek: a lepuffantott szereplők elegánsan, tükör előtt begyakorolt mozdulattal eldőlnek, vér sehol, kínszenvedés sehol; a fehér ingek a több napos lovaglás után is foltmentesek és frissen vasaltak, a frizurák a préri közepén is makulátlanok. És azok a filmbéli „csaták”! Az indiánok fejhangú rikoltozással közelednek, hogy már kilométerekről hallani lehessen őket, majd íjukat és dárdájukat rázva, kitartóan sipítozva körbe-körbe nyargalásznak, mialatt a faházban elrejtőzött négy-öt sápadtarcú halomra öldösi őket… Holott az indiánok éppen a váratlan támadásaikról és a kiszámíthatatlan harcmodorukról, ravasz cseleikről voltak híresek…
Egy szó mint száz, a vadnyugat alkonyát bemutató westerneket többre becsülöm, mert őszintébbek, valóságosabbak — hitelesebbek. E véleményemet alátámasztotta a Monte Walsh: Az utolsó cowboy című, 2003-ban készült amerikai western, melyet néhány napja láttam a Film+ csatornán. (A szerkesztők szerencsére időről időre műsorra tűzik.) A Magnum és a Zsaruvér című tévésorozatokból ismert Tom Selleck alakítása lenyűgözött. Igen, a XX. század hajnalának sápadt romantikája: alkoholistává lett indiánok, benzinbűzt pöfögő automobilok, a technikai fejlődés réme, a középpontban pedig egy megfáradt, öregedő cowboy — mindez lényegesen emberibb, vonzóbb, hihetőbb…