Már az 1930-as években megjelent korai versesköteteiben (Búzaszentelés, 1934 – Jegenyék, üzenem a nyárnak, 1936 – Gyümölcsoltó, 1938) föllelhető a magyar hazához és a keresztény szellemiséghez, közösséghez való tartozás meghatározó igénye. Életszeretet, humanitás, az ember jelenének és jövőjének igaz féltése fogalmazódik meg lírájában. Ezt a harmonikus fölkészülést sajnálatos módon megszakította a második világháború és főképpen annak lehangoló folytatása, a kommunista diktatúra: koholt vádak alapján bebörtönözték, s csak egy bátor, meg nem alkuvó közösség élénk tiltakozására engedték szabadon – ám verses publikációinak egy időre így is vége szakadt.
Puszta Sándorról még jó ismerői közül is csak kevesen tudják, hogy a XX. század legjelentősebb magyar prózaírója, Móricz Zsigmond fölöttébb elismerő szavakkal méltatta a fiatal pap költőt. Az általa indított Kelet Népe folyóirat 1942. május 15-i számában a következőképpen emlékezett meg Puszta költői indulásáról, akit korábban csak mint katolikus lelkipásztort ismert meg: „Ez a hang, az övé, harang és tilinkó, orgona és kolompolás, de tiszta és megdöbbentő… Ha elődöt keresek, Vörösmarty és Arany, a Dunántúl zengése és az Alföld áhítata.”
Ez a kedvező értékítélet – néhány hónappal Móricz halála előtt – meghatározta Puszta Sándor további szellemi útját. A költőt szinte magasba emelte a nagy magyar prózaíró beleérző értékelése és biztatása.
Lelkipásztori munkáját harmonikusan kiegészítette a költői alkotás önfeledt öröme. Változatos versciklusaiban a különböző hazai tájak, a szülőföld érzékletes megörökítése figyelhető meg. A „hal-homályba süllyedő világ” látomásszerű megidézése, a keresztény egzisztenciális gondolatok magvassága és ereje mind-mind a lírikus eszmei fejlődéséről tanúskodik.
A későbbi évek, évtizedek líráját az ember mindennapi gondjai is betöltik; a haza számos gondjáról-bajáról a lelkiismeretes és aggódó költő igényességével vall. Minden újabb kötetében fölismerhető a magyar földdel való összefonottsága. Számára Somogy nem csupán földrajzi fogalom volt, hanem hamisítatlan otthon, amely mindig hazavárta távolba szakadt fiát.
Utolsó kötetének versei már jórészt az időskor gondjairól, az élettől búcsúzó ember számvetéséről, fájdalmáról és örömeiről szólnak. Ahogy egyik fiatalabb költőtársa jellemezte: „Hangja mégsem a lemondásé, hanem a fölfelé tekintő belenyugvásé.” Születésének századik évfordulóján érdemes újra elővenni értékes köteteit, amelyekkel a legfőbb Urat éppen úgy szolgálta, mint szeretett hazáját.
