Lélekben gyerek maradt

Bölcsészdoktori címet François Villon művészetéből szerzett, de tanult a Budapesti Református Teológián, és három évig a Képzőművészeti Főiskola festő szakára járt. Szép számmal kapott díjakat életében, a József Attila nevét viselő irodalmit, aztán az alternatív és állami Kossuth-díjat, de ő elsősorban a csevegő-okos munkát szerette, mintsem az elismerést.

Rendszeresen írta nagy műgondról tanúskodó verseit. Emlékszem, egy alkalommal – már túl járt nyolcvanadik életévén – odaadott nekem közlésre egy verset. Akkoriban az ő dédelgetett szüleményének, a Lyukasóra nyomtatott változatának voltam szerkesztője. Ő maga 1992-től vezette a Lyukasóra televíziós műsort.

„Szeretem a lovakat – nyújtotta át a rövid sorokból álló költeményt. – Olvasd el, s csak akkor közöld, ha érzed benne a lovak ügetésének ritmusát.”

Egyik interjújában úgy nyilatkozott, verses drámákat szeret leginkább fordítani. Átültette magyarra Villon teljes életművét (a reneszánsz ember előképét látta benne), de jelentősek Shakespeare- és Moliere-fordításai is. Vonzódott a klasszikus formákhoz. Az igényesség jellemezte dramaturgiai munkásságát, majd televíziós működését.

A költőkkel kapcsolatban szerette idézni Kosztolányi Dezső „felejthetetlen mondását”: Költőnek lenni annyit jelent, mint lélekben gyermeknek maradni.

Rendkívüli tudásra tett szert a magyar és világirodalomban, a száraz tudósi stílust és megközelítést azonban nem kedvelte. Úgy szerette az irodalmat, mint az életet: kissé humorosan, mégis fanyar mosollyal, ízletesen, zamatosan, mint egy érett körtét. Ezért aztán egyesek nemigen fogadták el Shakespeare-naplóját, pedig ha közelebb akarunk jutni az angol drámaköltő világához, Mészöly Dezső alkalmas és méltó kézvezető ehhez.

Három kötetbe gyűjtötte esszéit, fordításait – a francia, az angol és a magyar ég alatt szellem-barangolva (Francia ég alatt, Angol ég alatt, Magyar ég alatt).

Szerette az életet – pikáns játékaival; játékos volt, könnyed szenvedéllyel. Nem bántott, s ezért olyat is megengedhetett magának, amiért másokra talán megnehezteltek volna.

Egyik könyve bevezetőjében írta: „Mikor egy író kötetbe kezdi gyűjteni különféle írásait, úgy töpreng, mint az útra készülő ember, nyitott bőröndje előtt. Tűnődik: mit rakjon be, mit hagyjon ki. Így voltam én is. De egyszer véget kell vetnünk az ilyen tűnődésnek!” A kötet megtelt esszéivel, verseivel, vallomásaival: a bőrönd lezárható. Most egy másik bőrönd csukódott be.