– Mondatai hallatán egyszerre több gondolat is felmerül. Az első az, hogy 1938-ban érettségizett a magyaróvári piarista gimnáziumban, és a század első felének irodalmi nagyságai közül akkor még többen éltek…
– Vagy éppen akkortájt haltak meg. Például József Attila nevét akkor hallottam először, amikor 1937. december 3-án a balatonszárszói állomáson egy tehervonat elé vetette magát. Akkoriban nyolcadik osztályos, kitűnő diák voltam, de a mi iskolánk padjáig a kortárs költészet képviselői közül legfeljebb a nagy nyugatos szerzők híre és egy-egy műve jutott el. Abban az időben ez is nagy szó volt, és piarista tanáraim nyitottságát dicséri. Kamaszként már bontakoztak bennem bizonyos költői törekvések, és a rövid szárszói újsághír olvastán némi lemondással állapítottam meg, hogy lám csak, egy költőnek Magyarországon meg kell halnia, hogy egyáltalán felfigyeljenek rá.
– Az imént polgári foglalkozására hivatkozott: 1946-ban került a külügyminisztérium állományába, ahol kereken harminc esztendeig dolgozott, mindvégig megtagadva a belépést a kommunista pártba…
– Evangélikus papi család és monarchiabeli művészcsalád oldalági sarjaként nem tudtam volna feldolgozni magamban, hogy belépjek az üdvözítő állampártba, bár ezt civil pályám során többször is felkínálták. Ugyanakkor furcsa ellentmondásként 1976-ig szolgáltam a népi demokrácia, majd a diktatúra külügyminisztériumában. Erre a helyzetre mégis van magyarázat. Kötelességtudó ember vagyok, és nem akartam, hogy bármikor is eltartásra szoruljak. Kezdettől fogva tisztában voltam vele, hogy pusztán versírásból nem lehet megélni, hanem valamilyen kenyérkereső foglalkozást kell hozzá választani. Lehet, hogy súlyosan tévedtem, de ifjúkori képzeletvilágom, mindenekelőtt csillapíthatatlan utazási szomjam ezt a mellékfoglalkozást a diplomáciai pályán vélte megtalálni. Ezért iratkoztam be a bölcsészet helyett a közgazdasági egyetemre, és ragadtam meg minden alkalmat külügyi tanfolyamok végzésére. A háború okozta viszontagságok után, 1946 szeptemberében kiváló minősítéssel sikerült is bekerülnöm a külügyminisztériumba. A nyílt pályázatra rajtam kívül még négyszáz fiatal jelentkezett: az első rostán a kilencven százalékukat kiszórták, csak negyvenen maradtunk. A második forduló után végül tizennyolcunkat vettek fel. Nagy tehetségű és javarészt politikailag elkötelezett pályatársakkal voltam körülvéve. Az évek folyamán valamennyien kihullottak a rostán, pártonkívüli létemre egyedül én maradtam talpon. Ennek az lehetett az oka, hogy sohasem törekedtem a nagy anyagi előnyökkel járó tartós külföldi kihelyezésre és gazdasági képzettségemre hivatkozva mindig távol tartottam magam a politikai jellegű munkától. Lehet, hogy a rendszer sznobsága azt is a javamra írta, hogy feleségem, Sándor Judit az Operaház tagjaként élvonalbeli énekesnőnek számított…
– Tizenöt saját kötete jelent meg: versek, tanulmányok és egy szakkönyv a diplomácia világáról. Ám gazdag műfordítói életművet is létrehozott, többek között német, olasz és portugál nyelvű alkotások magyarra átültetésével. Nyolcvanöt évesen például a XIV. századi humanista, Francesco Petrarca korábban magyarul kiadatlan, Diadalmenetek című művén dolgozott. Miért fontos Önnek a fordítás?
– A műfordítás nagyon fontos, kettős természetű munka: egyszerre szolgálja a közösség és a műfordító egyéni érdekeit. Magával hozza az ismerkedést idegen népek szellemi alkotásaival, és a tájékozódás, a világ fejlődésével való lépéstartás nélkülözhetetlen feltétele. Nem véletlen, hogy az első magyar vers, a leuveni Ómagyar Mária-siralom fordítás volt. Mindez szorosan összefügg a magyar nyelv sajátos természetével. Mi nem tudunk idegen verset egyszerűen fordítani, nekünk új verset kell teremtenünk, amely viszont formájában és tartalmában a lehető legjobban megközelíti az eredetit.
– Hosszú alkotói pályája idővel azért hivatalos elismeréseket is termett: az elmúlt húsz évben József Attila-díjjal, Radnóti-díjjal és Déry Tibor-díjjal jutalmazták, 2009-ben a Magyar Írószövetség örökös tagja lett, most pedig Stephanus-díjat kapott. A hír hallatán mi volt az első gondolata?
– Azt szokták mondani, hogy a díjakat elsősorban adják, és csak másodsorban kapják. Mindenesetre nagyon megörültem, hiszen ezt a díjat onnan kapom, ahová lélekben mindig is tartoztam. Hálásan emlékezem egykori piarista tanáraimra, akik egész életemre elegendő szellemi-lelki indíttatást adtak. Nagyszabású irodalmi terveim már nincsenek, kisebbek viszont még igen: az utóbbi hónapokban komolyzenei dalciklusokat fordítottam angolból és franciából. Igyekszem napirend szerint, hasznosan tölteni az időt: olvasással, rádiózással, zenehallgatással és műfordítással – feleségem halála óta így kúrálom magam.
Fotó: Zsille Gábor
