Ne féljetek!

Sokan részt vettünk a szertartáson. Városiak, falusiak, hívők és nem hívők. Még a szülőfalunkból is eljöttek a távoli rokonok, mind templomba járók. De nagyon idegenül éreztem magam a szentmise alatt. Az volt a benyomásom, hogy a miséző pap nincs szívvel-lélekkel ott. Úgy gondolhatta, hogy nem érdemes a „hitetleneknek” szentmisét bemutatni. Hogy nem érdemlik meg. A mozdulatai, az egész lénye legalábbis ezt sugározta számomra.

Amikor az áldozásra került volna a sor, már emelkedtem fel, hogy indulok, és a családom is követett volna. Tudom, hogy faluról érkezett rokonaink is szívesen áldoztak volna. A miséző pap azonban kicsinyhitű volt. Egy pillanatra felnézett, aztán csalódottan elkezdte törölgetni a kelyhet, és befejezte a szentmisét. Kölcsönösen elmulasztottuk a megfelelő pillanatot! Nagyon háborgott a lelkem, hogy a bátyámért mondott szentmisén nem áldozhattam.

A hívők bátortalanok, különösen egy idegen helyen. Karnyújtásnyira a koporsótól, ahol a hozzátartozónk fekszik. Nekünk is bátorításra lett volna szükségünk. Csak egyetlen lépésre a hívek felé, amellyel a pap jelzi, hogy várja az áldozókat. Egy hosszabb tekintetre, esetleg egy ösztönző kérdésre: „Szeretne valaki áldozni?” Tudom, hogy kínos lenne a számára, ha senki nem menne oda, hogy az Úr testét magához vegye, de legalább jó lenne megpróbálnia.

Hiszen ő a „vendéglátó” a szentmisén, ő képviseli Jézust, aki testét és vérét áldozta értünk, és ránk bízta, hogy elfogadjuk-e, vagy sem. Mást nem kellene tenniük a papjainknak sem. Csak azt a biztató lépést kellene megtenniük, abban a reményben, hogy a hívek majd élnek vele. Biztosan mindig lesz néhány áldozni akaró lélek. Vagy ha mégsem, az sem a pap szégyene.

Azt hallottam, hogy ez sok helyen élő probléma. Különösen a gyászmiséken. Elidegenedtünk, eltávolodtunk a Jóistentől. De szeretném bátorítani a papjainkat, hogy ne féljenek megtenni az első lépést a hívek felé. Mi tőlük várjuk a biztatást.


W. E.