A brazil Hélder Câmara (1909–1999) könyvelő apja és tanítónő anyja tizenhárom gyermeke közül a tizenegyedik volt. Mindig is erős szociális érzék jellemezte, de tettrekészsége miatt sok más feladatot is rábíztak. 1955-ben kötelezte el magát végleg a szegények mellett. Pierre-Marie Gerlier lyoni érsek (később a zsinat egyik jelentős bíboros személyisége) szavai hatottak rá elhatározásában: „Hogyan történhet meg az, hogy mi az Eucharisztiában tiszteljük a köztünk élő Krisztust, miközben nem vesszük észre Krisztust Rio de Janiero faveláinak szegényeiben, a társadalom peremén?”
1964-ben VI. Pál pápa Olinda és Recife érsekévé tette Brazília szegények lakta északkeleti részén. A két évtizedes katonai diktatúra idején tanúsított, az emberi jogokért vívott küzdelmével jelentős veszélyeket vállalt. Az érseki palota helyett szerény lakásba költözött. „Isten különös módon a szegényekben él” – hirdette.
A II. vatikáni zsinat utolsó szakaszában, 1965-ben annak a negyven püspöknek az egyike volt, akik a Domitilla-katakombában jöttek össze, és az úgynevezett Katakomba-paktummal a szolgáló és szegény egyház eszméje mellett kötelezték el magukat, később csatlakozó ötszáz püspöktestvérükkel együtt. Ez az egyezség szinte csak a „harmadik világ” egyházaiban nem merült feledésbe.
Most „zöld utat” kapott Hélder Câmara boldoggá avatási ügye, s ez nemcsak arra utal, hogy a latin-amerikai pápa – mint tudjuk – különleges szeretettel fordul a szegények felé, de azt is jelenti, hogy a II. vatikáni zsinat egyházi befogadása ötven év után új lendületet kaphat.
