Zarándokút csukott szemmel

Hagyni, hogy ebben az állapotomban mások vezessenek: bizalom. Végigmenni egy láthatatlan, mégis gyönyörű úton: életre szóló élmény lehet annak, aki belép a Láthatatlan Színházba. Ez a neve ugyanis annak a kezdeményezésnek, amelynek Debrecenben és Budapesten is részesei lehetnek a vállalkozó szelleműek. A debreceni csoport alapítójával, Mézes Zsolt László evangélikus lelkésszel és teológussal, valamint Sala Réka angoltanárral, a budapesti társulat tagjával beszélgettünk útról, bizalomról, angyalról.

– Miért kötik be a látogatók szemét?

– Mézes Zsolt László: Észlelésünk több mint nyolcvan százaléka a szemünk segítségével történik. Ha megfelelő érzékenységgel és hozzáértéssel ezt rövid időre kizárjuk, világunk és önmagunk tapasztalása mélyebb síkra terelődhet. Látogatóink, akiket mi vándoroknak nevezünk, bekötött szemmel élhetnek át olyan hétköznapi vagy kevéssé hétköznapi helyzeteket, amelyek látás nélkül katartikus élménnyé válhatnak. A néző szó szerint a bőrén érzi, érzékszervein keresztül tapasztalja meg, ami körülötte és vele történik.

– A bekötött szemű vándorok hogyan tájékozódnak, és mi történik velük?

– M. Zs. L.: A színészek, akiket mi révészeknek hívunk, segítik a vándorokat. Az előadás egy jól végiggondolt koncepció alapján zajlik. Miután a vándor időpont-egyeztetést követően megérkezik a helyszínre, néhány perces várakozással ráhangolódik az előadásra. Ezután szólítják, és a színház előszobájában bekötik a szemét, majd elkezdődik a vándorút. Az egyes állomásokon a révészek megfogják a kezét, vezetik, beszélnek hozzá a darab mondanivalója szerint, miközben a továbbra is zavartalanul működő érzékszervein keresztül megéli a történetet. Az előadás után az úgynevezett Csendteremben lehetőség nyílik, hogy a vándorok „megpihenjenek”. A Jelenlétszobában az élmények személyes megosztására is van mód, a társulat egyik révésze segít ebben.

– Nem szokványos színházi élményről van itt szó. Rokonítható-e az ókori színházzal, amelyben a néző és a színész nem volt annyira messze egymástól sem térben, sem lélekben, mint ma?

– M. Zs. L.: Az ókori színház sem a mai értelemben vett művészet volt, hanem valóságkeresés, ahogyan a Láthatatlan Színház is az. A görög drámákban a színészek által életre keltek azok az erők, amelyek révén a nézők találkozhattak saját élményeikkel, vagy éppen nem találkoztak velük, és ez szorongást keltett bennük. De minden ókori dráma végén volt feloldás, vagyis katarzis. Ilyen értelemben színház a mi színházunk. Láthatatlannak pedig nemcsak azért nevezzük, mert a résztvevőknek bekötött szemmel kell végigmenniük, hanem mert olyasmit akarunk adni a vándorainknak, ami ugyan nem látható, de tapasztalható.

– Mint például a hit?

– M. Zs. L.: A hit felé segíthetjük őket. Vándoraink gyakran használják az istenélmény szót is. De én ezzel a kifejezéssel nagyon óvatosan bánnék. Amit mi akarunk adni, az nem istentapasztalat, ha azzá válik valaki számára, az kegyelem és áldás. A mi dolgunk az, hogy vezessük a vándorokat, és segítsünk nekik felfedezni azt, ami a „szemnek láthatatlan”.

– Hogyan születnek az előadások?

– M. Zs. L.: Debrecenben most négy-öt darabunk van, amelyeket ugyan én fogtam össze, de az előadások sokunk személyes élményeiből születtek. Komoly többletet ad a megfelelő háttérzene megtalálása is. Az előadás megkezdése előtt elcsendesedünk, ráhangolódunk az előttünk álló estére. A zene és a vándorok kísérésének élménye minket is megérint. A darabot élménymegosztással zárjuk le a vándorokkal, de magunk közt is megbeszéljük, ki hogy élte meg a történteket, mit lehetne másképp tenni legközelebb. Az együttlétet imádsággal zárjuk.

Sala Réka: Többnyire ismerem azokat, akiket az előadáson vezetni fogok. Az előadás előtti este sétára indulok. Ilyenkor a szívemben, a gondolataimban hordozom őket. Amikor másnap megérkeznek, mindig eszembe jut a saját első élményem. Azzal a megértéssel, szeretettel fordulok feléjük, amellyel engem is fogadtak annak idején. És úgy, mintha magamat érinteném. Ezért azok a vándorok sem teljesen idegenek számomra, akiket nem ismerek.

– Nagyfokú érzékenység, empátia kell e feladathoz. Kiből lehet révész?

– M. Zs. L.: Aki önmagára is kíváncsi, és tudja önmagát szeretni. Aki képes úgy fordulni a másikhoz, mintha saját magát fogadná egy-egy állomáson. S. R.: Mint mindannyian, én is vándorból lettem révész. Különös kiváltság jelen lenni, amikor kinyílik a belső ajtó, és valaki az első lépéseket teszi önmaga felé. Csodaszép érzés és élmény utoljára látni a szemeket és először érinteni a kezeket, majd utoljára érinteni a kezeket és először látni újra a szemeket. Számomra sokszor nincs is éles határ az előadások és a hétköznapok között: hiszen magam is hol vándor vagyok, hol révész, hol vezetek, hol vezetnek.

– A kiszolgáltatottság félelmet kelt. Csukott szemmel végigmenni, sőt egy ilyen állapotban átadni magunkat élményeknek nem könnyű…

– M. Zs. L.: Talán éppen ez a baj, hogy nem tudjuk többször becsukni a szemünket. Ma akkor hunyjuk be a szemünket, ha aludni térünk. Nem könnyű éberen behunyt szemmel járni. Nem könnyű imádkozni. Aki azt állítja, hogy könnyű, az nem tudja, miről beszél. De lehetséges. Oda kell tudni helyezni magunkat Isten jelenlétébe. Attól betegszünk meg, hogy nem érzékeljük Isten szeretetét. És amikor nem vagyunk benne gyógyító jelenlétében, akkor vitatkozunk a sorsunkkal, a munkánkkal, a szeretteinkkel. Mindenkivel.

– Fogalmazhatunk úgy is, hogy ezek az előadások olyan istenkép felé vezetnek, amelyről a gondunkat viselő Isten arca néz ránk?

– M. Zs. L.: Egyetlen világvallás spiritualitásába sem szeretnénk beleerőszakolni azt, ami a Láthatatlan Színházban történhet egy vándorral. Igazán személyes élményt élhet meg valamennyi résztvevő. Minden vándorunk valahol jár, vagy éppen nem jár Isten felé, amikor megérkezik hozzánk. Mi mutatunk nekik valamit, talán egy tükröt a saját belső világukról. És e „felfelé-befelé” vezető úton kísérjük őket. Beszélhetünk egy istenkép felé való elindulásról is, de mindez nagyon közvetetten és tapintatosan történik. Természetesen kereszténységünk lényegét is megerősítheti az, amit ilyenkor átélünk, lelkigondozói, gyógyító ereje is lehet, imádságként is fel lehet fogni.

– Ki lehet vándor?

– S. R.: Bárki, akiben megvan a bizalom, hogy mások vezessék, aki át tudja lépni a kaput, aki kíváncsi. De semmi sem kötelező. Vissza lehet fordulni, ki lehet jönni. Gyengéd módszer ez azok számára, akik szembe szeretnének nézni magukkal, akik kapcsolatba akarnak kerülni a teremtett világgal, önmagukkal, másokkal. Ez az út terelget a gyengéd megérinthetőség, a találkozás, azt is mondhatjuk, a szerethetőség valósága felé.

M. Zs. L.: Ebben a valóságban vagy megelevenedésben jelenhet meg az angyal. Hamvas Béla Karnevál című regényének egyik legfontosabb üzenete, hogy az angyal mindenkinek az életében legalább egyszer megjelenik… Fénycsóvaként, amely segít egy lépéssel továbbjutni az úton. A Láthatatlan Színház társulata megpróbál mindent megtenni, hogy az angyal megjelenhessen. Hogy csakugyan megjelenik-e, hogy valóban történik- e valami, ott és akkor, az előadás alatt, a Csendteremben, vagy később, a vándor lelkében, azt az angyalra bízzuk… A társulat munkájáról bővebben: www.jelenletmuhely.hu

Fotó: Kissimon István