Zarándoklat Maria Bildbe

A zarándokutat azelőtt mindig gyalog tették meg az emberek, így mentem hát én is a szentgotthárdi vasútállomásról. Húszperces séta után érkeztem oda, ahová nemrégen még senki el nem juthatott: az osztrák–magyar határra. Ma ott csak a határkövet látni. A túloldalon a világháborúk közti időkből megmaradt, az őröket az időjárás viszontagságai ellen védő házacska áll. A mi oldalunkon nincs semmiféle építmény, hiszen Schengen előtt itt még út sem volt.
Úgy negyedóra múlva érkezem meg az első község Szent Józsefnek szentelt plébániatemplomához, Nagyfalvára (ma hivatalos neve Mogersdorf). A templom ajtaja nyitva áll, az előteret nem választja el semmiféle üveg- vagy fémszerkezet a templombelsőtől, mint nálunk, ahol csak az előtérben lehet imádkozni. A határtól alig több mint egy kilométerre járok, de a plébános szerint illetéktelen itt még soha nem akart hozzáférni a perselypénzhez… Az 1912-ben készült mennyezeti festményen a szentgotthárdi csatát ábrázolta Josef Rösch. A kereszt látványa alaposan megzavarta a törököket, s a Kisjézust karjában tartó Madonna közbenjárására győzött a keresztény sereg. Jó érzés itt egy lovas kezében látni a címeres magyar zászlót.


Az oltáron állvány nélküli, mindössze nyolc-tíz milliméter magas, apró mikrofon áll, amely nem zavarja a szertartást. Vajon hazánkban a püspöki székesegyházak megengedhetik-e maguknak ezt a luxusszínvonalú berendezést? Néhány fohász után továbbindulok Graz felé. Úgy hétszáz méter után megállok. Egy háromnyelvű tábla Bertha von Suttnerre, az osztrák írónőre emlékeztet, aki a világon elsőként kapta meg a Nobel-békedíjat. A búcsújáróknak bizony a békéért is imádkozniuk kell. Itt áll a csata után hat évvel épített Anna-kápolna (teteje török sátrat mintáz), benne az olajfestmény Szent Annát és a gyermek Szűz Máriát ábrázolja. A kép alatt a latin nyelvű felirat szerint „az Istenanya édesanyjának, Szent Annának köszönhetően a csata eredményeképpen a haza felszabadult a török alól”. A nép ugyanis a török felett aratott fényes győzelmet Szent Anna közbenjárásának tulajdonította.

Innen úgy háromszázötven méterre a zarándokot egy emlékkő és egy kereszt állítja meg. Az emlékművön török és német nyelven a béke szó olvasható. A bécsi török nagykövet ma gyakran koszorúzza meg az egykori csata emlékhelyét.

A hajdani tömegsírok fölé állíttatta 1840-ben Küzmits Dániel szentgotthárdi perjel azt a Fehér-Keresztet, amelynek talapzatán egy márványtáblán a következő felirat olvasható a latin, francia és német mellett veretes magyar nyelven is: „Itt nyugvók porai ama gyözt’len hösi fiaknak Kik eme környeket vérökkel megnemesittek. A hit, fejedelem s honert harcolván az durva törökkel Az hont jármától megszabaditták. 1664.” Mintha csak Kazinczytól származnának e sorok. Sajnálatos, hogy a márványba vésett „é” betűk ékezetéből három helyen is hiányzik már a festék. Vajon hány magyar autó jár erre, hány magyar diplomata utazik át ezen a településen évről évre, és semmit sem tesznek, tehetnek a jó olvashatóságért! Hiába vagyunk olyan közel, osztrák felségterületen mi nem intézkedhetünk! A lakosok közül itt senki sem beszél magyarul. (Az 1910-es népszámlálás adatai szerint a község 1107 lakosából csupán 38 volt magyar, nyelvünket pedig összesen 282 személy beszélte. Ám ennek is több mint száz éve már.)

Két és fél kilométer megtétele után Badafalvára (ma: Weichselbaum) érkezem. Az oltáron uborka, alma, dísz- és olajtök. Szeptember 30-án adnak itt hálát a jó termésért. A falu helyes kis templomában csupán húsz szék áll. Ez bizony nem sok, ahhoz képest, hogy már 1910-ben is 787-en laktak itt. Ám a lakosság zöme feltehetően inkább a száztíz méterrel magasabban fekvő kegyhelyre járt misére, oda, ahová most magam is igyekszem.

A régi térképeken Maria-Bild, Bilderkirche, Mária-Bild a neve e külterületnek. Ma Weichselbaum néven több község, Pócsfalu (Pötschenberg vagy Rosendorf), Horvátfalu (Krobotek) és Maria Bild (a trianoni békekötés előtti hivatalos nevét egyelőre nem találtam meg) tartozik közigazgatásilag egyetlen településhez. A községháza Maria Bildben található. A zarándokhely a mai napig is kegyképéről nevezetes. A helyiek legendája szerint búcsújáró kegytemplomuk történetének gyökerei a magyar Máriapócsra vezetnek, a könnyező Havi Boldogasszonykegyképhez, amelyet 1697-ben a bécsi Stephansdomba vittek. Hauer Gellért – a környék lelkigondozásáért felelős szentgotthárdi perjel – 1749-ben innen vitte magával Maria Bildbe a máriapócsi kegykép másolatát, és egy tölgyfára erősíttette.

A fánál az úton járó erdei munkások és parasztok is meg-megálltak imádkozni. A képet többször is megpróbálták bevinni a faluba, de csodálatos módon végül valahogy mindig visszakerült a tölgyfára. Egy alkalommal lovas szekérre helyezték, a völgybe akarták levinni. Hagyták, hogy a lovak szabadon fussanak, s lám, azok visszatértek a fához, a kép régi helyéhez, s onnan egy tapodtat sem mentek tovább. Amikor a kegyképhez járó imádkozók serege egyre nagyobb lett, és a tölgyfánál több csodás imameghallgatás is történt, egy fakápolnát építettek erre a helyre, melyet Sarlós Boldogasszony tiszteletére szenteltek. 1787-ben alapítottak itt plébániát a környező községek lelki ellátására. II. József az alsó-ausztriai Heiligenkreuz apátját, Reuter Mariant nevezte ki a Rába-völgyi templomépítés élére, a munkálatokkal pedig a szentgotthárdi kolostort bízta meg. Az egyhajós, háromboltozatú templom tornya a homlokzati részen található.

Eredetileg hagymaformájú volt, de a viharveszély miatt 1900-ban egy kis szögletes, gúla alakú toronyra cserélték le. A kegyképet az istenháza megépülése után a tölgyfa egy darabjával együtt a főoltárra helyezték. A kegykép hodégétria, azaz útmutató típusú (Szűz Mária jobb kezével rámutat a bal kezében lévő kisdedre). A templom 1945-ben súlyosan megrongálódott, de a háború után helyreállították.

A zarándokok jelenleg három különböző nehézségű és hosszúságú, más és más színekkel jelölt – angyal, rózsa és víz elnevezésű – utat járhatnak végig, amelyek mentén több helyen keresztek állnak. Érdekes helyi szokás, hogy a vállra vetett vándorboton színes tarisznyában bort, gyümölcslevet, kenyeret, szalonnát visznek magukkal a zarándokok.

A kegyhelyre a hívek Trianon előtt főképpen Magyarországról és a Monarchia Vend vidékéről érkeztek. (A Szentgotthárd környéki szláv nyelvet beszélők vendeknek nevezték és nevezik ma is magukat, nem szlovéneknek! A két nyelv hasonlít ugyan, de nem egyforma.) Ma inkább Burgenland déli részéből és Kelet-Stájerországból járnak ide a zarándokok, Maria Bild község az ő közös búcsújáró helyük.

Hatvanöt évesnél idősebb lévén a fővárosból ingyen utaztam Szentgotthárdig. A vasútállomásról, hála Istennek és egészségi állapotomnak, gyalog tehettem meg a zarándokutat oda és vissza. Ma nem passzus, hanem pénz kell a búcsúhoz (Budapesttől Szentgotthárdig egy teljes árú, menettérti vasúti jegy 10 360 forintba kerül). Ha a máriapócsiak egy napon úgy döntenének, hogy a könnyezés napján (november 4-én) elzarándokolnának Maria Bildbe, hogy megnézzék, vajon az ott található kegykép hasonlít-e az ő kegyhelyük Máriájára, akkor bizony nekik is tetemes útiköltséggel kellene számolniuk.

Fotó: Techet József