XIII. Leó emlékezete

Valószínűleg senki nem gondolta róla, hogy arisztokrataként milyen jelentős megújulást hoz a pápaság történetében, ő lesz a nagy szociális pápa, és fiatalkori konzervatív felfogása ellenére a modern kor első nagy pápája. Gioacchino Pecci kétszáz évvel ezelőtt, 1810. március 2-án született Carpineto Romanóban, e Róma és Nápoly között fekvő városkában, grófi családjának hét gyermeke közül a hatodikként. Rendkívüli tehetsége hamar kitűnt, amikor a később jezsuitává lett Giuseppe bátyjával együtt a jezsuiták viterbói kollégiumába került. Az akkori pápa ki is nevezte személyi prelátusává, még mielőtt pappá szentelték volna. 1838-tól az akkor még létező, de már egyre inkább forrongó egyházi állam tartományi vezetői közé került. 1841-től Perugia kormányzójaként sikerrel vezetett be gazdasági reformokat. Két év múlva, harminchárom évesen már brüsszeli nunciusként fontos egyházpolitikai kérdésekkel foglalkozott. A katolikus és liberális párt között kellett egyensúlyt teremtenie az iskolakérdésben. A későbbi „politikus” pápát készítette fel így a gondviselés. Többek közt azzal is, hogy a belga király kérésére vissza kellett hívni Brüsszelből. Perugia püspökeként 1846-tól tovább tájékozódott angliai, franciaországi és németországi útjain. Egyre világosabbá vált előtte, hogy az egyház számára létfontosságú a modern világgal való kapcsolatok felvétele, a század korábbi évtizedeiben bekövetkezett elzárkózás után a kiegyezés munkálása. E felismerés gyümölcseit időközben bíborossá lett perugai főpásztorként is tapasztalhatta. A politikai nyugtalanságok éveiben is sikeresen segítette az átmenetet, nyílt ellenségeskedés nélkül. Amikor a pápaválasztó konklávé harmadik menetében, 1878-ban pápává választották, azért is gondolták átmeneti pápának, mert hatvannyolc éves volt, és elég gyenge egészségű. Ő azonban már elég határozott pápai programmal rendelkezett. Erre utal névválasztása is, hiszen a XIX. század elején uralkodott XII. Leó kifejezetten sikeres pápa volt a külpolitikában. Elérkezett az idő, hogy a nagy francia forradalom és az egyházi állam elvesztése után az egyházi vezetés megtalálja útját a modern világgal való kiegyezéshez. XIII. Leó huszonöt éves pápasága e nagy átmenetnek volt a korszaka. Ezt szolgálta elképesztően sok, nyolcvanöt enciklikája, élükön a talán legnevezetesebb Rerum novarum kezdetű szociális körlevéllel, amely 1891-ben látott napvilágot. A modern tudománnyal és kultúrával is kereste a párbeszédet. Nevéhez fűződik például a vatikáni könyvtár és levéltár megnyitása a kutatók előtt. Kilencvenesztendős korában Graves de communi című enciklikájában először fejtette ki, hogy a demokrácia államformája egyházi, teológiai szempontból nem rosszabb és nem jobb, mint más társadalmi berendezkedések, pusztán politikai megítélésről lehet szó. A fiatal kereszténydemokrata mozgalmakban az általa megalapozott katolikus szociális tanítás megvalósítását dicsérte, de már nem volt ideje értékelni e pártok politikáját. 1903-ban befejezte gazdag életművét.