Az egyszerűség és a kiengesztelődés útján

Roger testvér kezdeményezésére egyre több helyen szerveztek ifjúsági találkozókat Taizén kívül is, a bizalom zarándokútja címmel. Ez a program napjainkban is fiatalok ezreit vonzza. XXIII. János pápa meghívására Roger testvér egy társával részt vett a II. vatikáni zsinaton. II. János Pál pápa többször is elismerte tevékenységét; a taizéi perjel szoros kapcsolatokat ápolt más keresztény és nem keresztény egyházak képviselőivel is. Számos nemzetközi elismerés mellett 1988-ban UNESCO-díjat kapott a békére nevelésért. Az általa képviselt ökumenikus – sőt, minden emberre kiterjedő – kiengesztelődés szemléletének gyakorlati megjelenítése a taizéi közösség küldetése ma is, amelyet többek közt a világ számos pontján létrejött fraternitásaikban élve és dolgozva teljesítenek. Roger testvér tisztelőinek méltató soraival, vallomásaival emlékezünk a XX. század egyik kiemelkedő keresztény személyiségére.

Mosoly és hivatás

Isten éltessen, Roger testvér – mondtam mindenszentek ünnepének estéjén, miközben egy osztrák kolostor boltozatos ebédlőjében borospoharamat a barátnőméhez koccintottam. Ezután mosolyogva idéztük fel örökkévalóságba távolodott alakját, s pár mondatban mindazt, amit Taizé hozott az életünkbe. Reggelig is e témánál maradhattunk volna, hiszen közvetve ismeretségünk is Roger testvérnek volt köszönhető, mivel barátnőm azon taizéi küldöttek egyike volt, akik a hetvenes évek végétől föl-fölkeresték a vasfüggöny mögé rekesztetteket. Ennek a mindenszentek közösségébe emelő, zsolozsmaénekléssel átszőtt ünnepnapnak a végén a vacsoraasztalnál egy „hemina” (összesen!) borral koccintottunk mindazokra, akik nagy hatással voltak életünkre, s akiket már a mindenszentek boldog seregében tartottunk számon. Mivel ez a spontán „liturgia” rendkívül tartalmasnak bizonyult, mindegyikünk csak röviden szólhatott arról a szent emberről, akinek arcán az Atyának, illetve Fiának arcvonásait vélte fölfedezni. Jelen megemlékezésem is csak két meghatározó élményem rövid fölidézésére ad lehetőséget. Amikor 1974-ben, kalandos utazásom végcéljaként egy augusztusi estén megérkeztem Taizébe, azonnal az esti imádságba „térdeltem bele”. Akkoriban csak elvétve fordult meg kelet-európai zarándok ebben a kis burgundiai faluban, amelyet odahaza egyetlen térképen sem sikerült megtalálnom. Minden új volt és ismeretlen, kivéve persze azt a kevés, de lényegi tudást, ami engem Taizébe vonzott. Bár az volt az érzésem, hogy hazaérkeztem az egyházban, elfogott a türelmetlenség, amikor a „misericordias Domini in aeternum cantabó”-t már vagy huszadszor ismételtük. És akkor belém hasított a fölismerés, hogy hiszen egész életre szóló keresztény hivatásomat gyakorlom be most itt: „Irgalmas Istenünk jóságát mindörökké éneklem.” Azóta ez az ének életem vezérszólama, s ha kritikus lényem sokszor elnyomja is e boldogító dallamot, az hivatásomban, foglalkozásaimban mindig áttöri személyiségem korlátait. Megérkezésem másnapján az egyik szerzetes testvér megkért, vessem papírra mindazt, amit fontosnak tartok a magyarországi kereszténységgel, mindennapi életünkkel, a világegyház e kevéssé ismert részével kapcsolatban. Ez a kis bemutatkozás lehetett az előzménye annak, hogy harmadnap – nagy meglepetésemre – telefonhoz hívtak. Clement testvér érdeklődött nagy szívélyesen, hogy lenne-e időm délután Roger testvérrel találkozni a „kriptában”. Akkor nem is értettem a kérdést, de persze ráértem, bár már a kripta (ortodox altemplom) megtalálása is gondot okozott. Amikor a közvetítő Clement testvér rájött, hogy velem franciául nem boldogul, mosolyogva eltűnődött, miképp fogok szót érteni frére Roger-val, aki meg németül nem beszélt. Utólag már tudom – megismerve e mozgalmas zarándokhely működését –, hogy Clemens testvért kellett volna tolmácsul kérnem. Így aztán maradt a mosoly, az ölelés, a gesztusok nyelve, a közvetlen találkozás személyessége. A fehér csuhás perjel (aki akkor kicsit fiatalabb volt mostani magamnál) megkérdezte a nevemet, mielőtt arra a legmélyebb közös cselekvésre invitált volna, ami áthidal minden kulturális, sőt vallási, emberi különbséget is: imádkozásra. Talán zavaromban említettem mindkét keresztnevemet, holott mindig csak a másodikon szólítottak. Roger testvér megismételte: Mária Krisztina, majd a második név férfi változatát ismételgette: Krisztus. Közben cinkosan mosolygott rám, mintha azt mondaná: minek szaporítani a szót, amikor a keresztségben elnyert nevem magáért beszél. Fejemre tette áldó kezét, miközben belém hasított az újabb felismerés: Mária- Krisztina-Krisztus – ennyi ki is jelölheti örökre a hivatásom útját.