Nem véletlen, hogy kettős elnevezése is van a bizánci egyházban: úrjelenés és istenjelenés. Az előbbi nevet azért kapta, mert Jézus a rejtett életét és a nyilvános fellépését követően immár megjelent a világnak. Az utóbbi nevet pedig azért viseli, mert a teljes Szentháromság megjelenése, bemutatkozása történt meg a világ számára: a Jordánhoz érkező Fiúé, a mennyei szózatot adó Atyáé és a galamb formában megjelenő Szentléleké. Az ünnepi evangéliumban (Mt 3,13–17) a főszereplő mégis Jézus, és ez így is van rendjén, hiszen megjelenésével elkezdi üdvösségünk tényleges munkálását. Ám annál meglepőbb, hogy mennyire alázatosan jelenik meg!
A megkeresztelkedés történetéből először is azt látjuk, hogy Jézus egyszerűen, alázatosan „elment Jánoshoz” (Mt 3,12). Nem igényelt nagy ünnepi felvonulást, és nem szervezett hatalmas látványosságot. Nem az volt számára a fontos. Ahogyan Betlehemben is csöndesen lépett be a világunkba, egy egyszerű barlangistálló mélyén. Külsőségektől mentesen, alázatosan, a mennyei Atyának üdvözítésünkért a világra küldő akaratát teljesítve érkezett. Milyen jó lenne megtanulni tőle ezt a csöndes alázatot!
Engedelmességében még nyilvánvalóbban megmutatkozik Jézus alázatossága. Amikor a Keresztelő értetlenkedő döbbenettel csodálkozik, hogy miért akar megkeresztelkedni, azt válaszolja: „Hagyd ezt most! Illő, hogy mindent megtegyünk, ami elő van írva.” (Mt 3,15.) Első felnőttkori lépésénél világosan kijelöli az utat: a mennyei Atya akaratát kívánja teljesíteni. Ahogyan meg is teszi, egészen a kereszthalálig (Fil 2,8). Nekünk pedig példát akar mutatni, mert bizony, nagyon is szükségünk van a keresztségre! Egyrészt „az újjászületés fürdője” adja a belépőt az üdvösségbe, másrészt „a bűnbánat könnyeiben” való megmosakodás tisztít meg újra és újra a sajnálatos és gyalázatos eleséseinkből származó szennyeződésektől. Milyen jó lenne, ha megtanulnánk Jézustól a parancsok megtartását és a folyamatos megtisztulás fontosságát!
A megkeresztelkedés történetében Jézus alázatosságának eredményét is láthatjuk. Milyen csodálatos, ahogy a mennyei Atya megnyilatkozik: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik” (Mt 3,17). Bizonyára ez is miattunk történik így, hiszen a Fiú nem is tudna nem engedelmeskedni az Atyának. Ha mi is engedelmes fiak tudunk lenni, akkor az Atyának bennünk is kedve telik. Milyen jó volna ezt is megtanulni! Sőt: életté váltani! Mert mi is gyermekei vagyunk az Atyának, hiszen Jézus testvérei lettünk a keresztségben, egyúttal pedig társörökösei (Róm 8,17).
Nagy ünnep a vízkereszt. Egyházunkban még olyan neve is van, hogy „a fények ünnepe”, mert „a megközelíthetetlen világosság” jelent meg nekünk. Mégis érdemes a benső tartalmára odafigyelnünk, nem a külső csillogásra, hogy Jézustól alázatot tanuljunk. Jó volna, ha ez vezetne bennünket az egész év folyamán.
