Visszatérés a „normális” iskolához

E „korszerűség” tragikus következményeit látjuk. Mégsem lehet teljesen kibillenteni az időt, végletesen eltorzítani a közösség életét. Számos iskola állt ellen a társadalmi neobarbarizmus áradatának, illetve létrejönnek intézmények, amelyek egészséges szellemiséget sugároznak. Az Egri főegyházmegye kilenc oktatási intézményt vett át 2011 szeptemberétől. Elsősorban nem az önkormányzatok anyagi kényszerhelyzete miatt – nem egy ilyen esetet is láttunk, például a Szeged–csanádi egyházmegyében –, hanem annak a fölismerésnek a fényében, hogy a liberális, „mindent szabad és mindent lehet” korbódulatból lassan kijózanodva egyre több helyütt igénylik ismét – nevezzük egyszerűen így – a normális iskolát. Ez történt Miskolcon is.


A belvároshoz közel, lakótelepi környezetben található a Vörösmarty általános iskola. A hetvenes években divatos színesiskola-program keretében épült panelekből – mára jócskán megkopott. Látszik, legalább húsz éve nem újították fel. Szakmai szempontból azonban kezdetektől jó hírnévre tett szert, nemcsak a városban, de megyeszerte emlegették a matematikára, nyelvekre és testnevelésre szakosodott iskolát.

Ágoston Zsolt igazgatóhelyettes 1994 óta „a Vörösmarty” pedagógusa. Mint elmondja, az iskola „ősintézménye” katolikus iskolaként működött az 1948-as államosításig. Tavaly az egyházmegye és az önkormányzat megállapodást kötött, hogy a fiatalok oktatását és nevelését huszonöt évre átveszi az egyház. A szülők is igényelték ezt, hiszen eddig egyetlen katolikus általános iskola működött a városban. Olyan megállapodásra törekedtek, hogy a gyerekek, a szülők és a pedagógusok érdekei se sérüljenek.

Ismerjük az egyházi iskolák körül az elmúlt húsz esztendőben keltett hisztériát és botrányokozást az emberi szabadságjogok „bajnokai” részéről. Mára ezek jelentős részben elcsitultak – a léggömb kipukkadt. Ez nem jelenti azt, hogy a Vörösmarty iskola átvétele ne keltett volna várakozást, némi feszültséget a szülők és a tanárok körében. Az már kevésbé érthető, ahogyan egyes városi politikai erők – ideológiai hovatartozásuk könnyen kitalálható – kezdetben presztízsharcot folytattak az iskoláért.

Nemsokára vége a tanításnak, a bejáratnál egy anyuka kémlel az üvegfalon át, érkezik- e a csemetéje. S míg a kisdiák megjön, elmondja, örültek, amikor megtudták, hogy az egyház átveszi az iskolát. „A gyereket különben is beírattuk volna hittanra, de így könnyebb, hogy a rendes tanórák között szerepel.”

Megérkezik a fiúcska, a mama máris kérdezi: „És mi volt? Feleltél-e valamiből? Ízlett-e az ebéd?” – Csöndesen egymásra mosolyognak, s nyugodt léptekkel elindulnak hazafelé.

Évfolyamonként négy osztályt indítottak korábban, majd 2000 körül – a gyereklétszám csökkenésével – hármat, mára elsőben és másodikban már csak kettőt. Szeretnék, ha újra három osztályt töltenének meg a kicsinyek.

Az iskolával együtt került egyházi fenntartásba a kerítésszomszédságban lévő Weöres Sándor Óvoda. Az itt nevelkedő hetven kisgyerek jelentős része nyilván helyben kezdi majd iskolai éveit, de a beiskolázási körzeten kívülről is érkeznek jelentkezők, Nyékládházáról, Mályiból, Putnokról… Az imént éppen Alsózsolcáról érkezett két szülő, a jövő évi beiratkozás ügyében érdeklődtek.

Egy évvel ezelőtt jelentették be hivatalosan a változást. „Márciusban Ternyák Csaba érsek és Palánki Ferenc püspök felkeresett minket, s személyesen adott választ minden kérdésre” – mondja az igazgatóhelyettes

.

Koós Ede atya, az iskola érseki biztosa megemlíti, milyen kételyek fogalmazódtak meg a szülőkben. Volt, aki attól tartott, tanulás helyett most már egész nap imádkozni fognak a gyerekek, s a tanárok között is akadtak, akik valamiféle „egyenruhát, egyenmagatartást, egyenájtatosságot” feltételeztek a jövőben.

Az önkormányzat a pedagógusoknak felajánlotta: ha valaki távozni kíván a testületből, másik iskolában biztosítanak számára munkahelyet. Gyakorlatilag senki nem távozott, s ugyanez mondható el a diákságról is.

Az igazgatónő, Gáspárné Kiss Mária bevallja, bizony érzett némi szorongást, amikor a szeptemberi tanévnyitóra nem az addig megszokott helyen, az iskola aulájában, hanem a közeli mindszenti templomban került sor. Hogyan viselkednek a lurkók, akik még sosem jártak ilyen helyen? De nem kellett fegyelmezni őket. Az elsősök tanszereit Palánki Ferenc a tanévnyitó liturgia keretében áldotta meg, s az épületre, a diákokra, a tanárokra és minden dolgozóra, valamint a szülőkre is áldást kért a főpásztor.

Fél év elteltével általános a vélemény: csöndesebbé, nyugodtabbá és kiegyensúlyozottabbá vált az iskola élete. Némethné Bodnár Gyöngyi, a másik igazgatóhelyettes ugyancsak így vélekedik.

Az iskola fokozatosan válik katolikussá. Kérték a szülők nyilatkozatát, hittanra vagy etikára kívánják-e beíratni gyermeküket. Háromnegyed részük a hittant jelölte meg, s amikor kiderült, a hittanórákon nem tanulnak semmi „rettenetes vagy elriasztó” dolgot, többen kérték menet közben az átvételüket etikáról. A szülők nyilatkozatának megfelelően római katolikus, görögkatolikus, református és evangélikus hitoktatás folyik, illetve az említett etika szerepel a tanórák rendjében.

Némethné Bodnár Gyöngyi megemlíti: az etikát a nyolcadikosoknak, ahol a legtöbben jelentkeztek erre, Ede atya tartja: „Szerettük volna, hogy a végzősöknek jó élményeik legyenek az egyházról. S az atya hangot talált a gyerekekkel, fiatal, közvetlen, barátságos, érti a diákok nyelvét, s a tantestület is azonnal befogadta.” Majd hozzáteszi: „Fél év alatt megnyugodott az iskola. Kezdetben – kár lenne tagadni – érezhető volt a feszültség. Nem tudtuk, mi vár ránk; nagy vonalakban igen, de hogyan megy majd a hétköznapokban? A tantestület örül a változásnak, kiszámíthatóság költözött az iskolába – erősíti meg. – A fenntartó figyel ránk, biztosítja munkánk feltételeit… ez nem mindig volt így.”

A nyolcadikos Kocsis Zsófi a környéken lakik, első osztálytól jár ide. Okos tekintetű lány, jólneveltség minden gesztusában. Értelmesen beszél, tisztán, őszintén. S arra gondolok: nem igaz, hogy egyik nemzedék kevesebbet érne a másiknál. Örökösen visszatérő sóhaj-lárma a felnőttek részéről: Ó, a mai fiatalok! S nem gondolnak arra, ha valami miatt el kell marasztalni őket, mennyiben tükröződik benne a szülői nemzedékek magatartás-arca. Az ő önzésük, tévelygésük, kiábrándultságuk… S mint az igazgató asszony mondja: „Bizony sokakat különösen megvisel kamaszkorban a szülők válása; a csonka család, az új család létrejötte… – az így felnövő gyerekek hajlamosak a csavargásra, kevésbé látnak célt. Tanulni, miért? Még inkább oda kell figyelni rájuk, hogy később ne fussanak rossz útra.”

Hiszem – s nem áltatni akarom ezzel magam –, hogy Zsófi-ifjúsága van az országnak, amely a meghasonlott, meggyötört, húsz év és előtte negyven év társadalmi és egyéni traumájában megbicsaklott elődök után, a sokszor ostoba és álnok, a hamisság- léggömböt önrontás árán is kergető „fölnőttokosságot” követően visszatéríti az életet természetes medrébe. Zsófi kitűnő tanuló. Angolt tanul, talán majd ezt választja az egyetemen is, de addig még ott a gimnázium. Szeretnék vele találkozni négy év múlva, aztán újabb öt év múlva, hogy akkor is azt olvashassam ki tekintetéből, mint most. „Nagyon tetszenek a hittanórák… a Bibliából szoktunk részleteket olvasni, s utána megbeszéljük őket. Mostanában Jézus születése a téma…”

Karóczkai Gyuri ötödikbe jár, szemüveges, amolyan tudor alkatú fiú. Templomba olykor a szüleivel, máskor egyedül jár, s a ministránsok közé tartozik. Ő is jó tanuló, határozott véleményt formál, s nyílt tekintettel vállalja is.

Reggel háromnegyed nyolc. Megszólal az iskolarádió, s a tanítás kezdetéig az egyházról szóló ismeretterjesztő érdekességek hangzanak el. Hiszen sokaknak újdonságszámba ment az is, hogy Ede atyát liturgikus ruhában látták, s egyáltalán, mit csinál egy pap a templomban…

Koós Ede olyan lelkipásztor, amilyet sokat kívánhatunk az egyháznak – magunknak. 2002-ben szentelték, majd a római Gregoriana egyetemen missziós szakon végzett. Az iskola is missziós terület, magyarázza. „A városvezetés abból a meggondolásból adta át az iskolát, hogy a katolikus egyház olyan értékeket mutat fel, olyan tapasztalatokkal rendelkezik a nevelés és az oktatás terén, amelyekre szükségük van a miskolci polgároknak.”

Beszélgetésünk később tágabb horizontra nyílik. „A XXI. század elején a katolikus kereszténységet újra kell definiálni, nem mindegy, hogy egyházunk tagjai hogyan élik meg vagy akarják megélni kereszténységüket. A katolikus egyház állapota és helyzete Európában azt mutatja, sokan szokásnak vagy pusztán egy kultúrához való tartozásnak tekintik a katolikus kereszténységet. Némely katolikus iskola falai között is ehhez a szokásvallásossághoz igazodnak, amit elégtelennek tartok.”

Mit lehet tenni? A Vörösmarty iskolában „a katolikus kereszténység nem kötelező érvényű; sokkal inkább felkínált érték, felkínált lehetőség”.

Ma még nem tartanak közös diákmiséket. „Egy missziós területen kezdetben aligha lehet szorgalmazni ezt, lassanként kell majd belső igénnyé válnia… s ez a diákok mellett a pedagógusokra és a szülőkre egyaránt érvényes.”

Ugyanakkor többen kérdezték, mikor válik intenzívebbé a vallási élet az iskolában. „Az iskola élete tele van ilyen jelenségekkel, csakhogy természetesnek tekintjük őket, s ezért talán fel sem tűnnek.” Ede atya az adventi lelkigyakorlatot említi, melyet már a pedagógusok tartottak a gyerekeknek. Tulajdonképpen lelkitükröt készíttettek velük, amikor a jó cselekedetekre ösztönözték őket.

Ezzel kapcsolatban mondja az igazgató asszony: „A kollégák kérdezgették tőlem, mit jelent a lelkigyakorlat. A tantestületbe Czopf Klára ferences kisnővért hívták meg. Utóbb többen elmondták: egészen jó volt… nem gondolták, hogy ennyire személyes, ilyen őszinte beszélgetés formálódhat… volt olyan kolléga, akinek könnyeket láttam a szemében.”

Az iskola egyre közelebb kerül a mindszenti plébániához. „A pedagógusok felajánlották, hogy az adventi vasárnapokon a mise utáni összejövetelre süteményt sütnek a gyerekeknek…”

Az iskola kápolnáját is ők csinosították. Az oltárterítőt az óvoda egyik dadusa varrta, hímezte, a technikai dolgozók pedig „rendbe szedték” az ajándékba kapott Szűz Mária-képet.

Halottak napján, a közös iskolai megemlékezéskor ötszáz mécses – ahány tanulója van az iskolának – világított az aulában a diákok által rajzzal díszített és kivágott papíraljakon. S aki akarta, hazavihette a mécsest a családjának. Egyetlen emlékláng sem maradt elhagyatva… S amikor Ede atya albában, stólában megáldotta a mécseseket, az egyik gyerek tartotta a szenteltvízzel teli edényt, a másik az imakönyvet – nem is tudták, s ministráltak.

Vége a tanításnak, ebéd után – ma éppen finom burgonyaleves és párizsi szelet a menü – a „jeges” osztály diákjai a nevelők vezetésével átvonulnak a közeli sportcsarnokba. A fiúk jégkorongedzésre, a lányok jégtáncoktatásra járnak. A többiek a napköziben készülnek a másnapi órákra. Szünetekben a gyerekek fesztelenül, jótékonyan „bericsajozzák” az aulát, az emeletet. Hangjuk hosszan, jövőbe zengőn szól.

Fényképezte: Cser István