Jézus társai

Az újak között ilyen – többek között – a pesti Belváros új katolikus kulturális és lelkiségi központja, a Párbeszéd Háza, mely az egyház látható, fiatalos és dialógusra képes arcát kívánja megmutatni, illetve a Jezsuita Roma Szakkollégium Kispesten, mely társadalmunk talán legnagyobb kihívására kíván tevékeny választ adni és keresztény roma értelmiségiek értékekre építő szellemi műhelyeként szolgálni. P. Forrai Tamás Gergely SJ tartományfőnökkel arról beszélgettünk, mit mutat az elmúlt két évtized mérlege, és milyen terveket, tennivalókat fogalmaztak meg a jezsuiták a következő tíz esztendőre.

– A rendszerváltás óta eltelt évek átmeneti időszakot jelentettek az egész magyar egyház, így a jezsuiták életében is. Hol tartunk ma? Mi mondható el itt és most a jezsuitákról? 

– A mérleg rendünk számára pozitív, amiért mély hála tölt el bennünket. Természetesen látjuk, hogy sok minden másként alakult, mint húsz évvel ezelőtt gondoltuk. A provinciagyűlés egyik célja az volt, hogy lezárjuk ezt a nagyon hosszúra nyúlt átmeneti időszakot. Ki kell lépnünk abból, hogy folyton arra hivatkozunk, mi volt a kommunizmus alatt, vagy mi miért volt nehéz az azt követő időben. Mára felnőtt egy új nemzedék, új tapasztalatunk van az erősen megváltozott világról, és új struktúrák alakultak ki. Fontos tapasztalatunk, hogy a társadalom igen erősen átalakult körülöttünk a nyugati trendeket követve. Már nem divat az a harcos ateizmus, amely nemzedékem gyerekkorát végigkísérte. Ehelyett nálunk is érezhetően megjelent egy újfajta, mélyről jövő, erős spirituális igény – az élet értelmét kereső és az életmód apró, hétköznapi kérdéseire irányuló intenzív figyelem. Ez egy alapjában ezoterikusnak nevezhető, igen sok zavart is hozó folyamat, de kétszáz év „felvilágosult”, „modern”, a hitet végképp leíró gondolkodásával szemben váratlanul újra megjelent az igény a spiritualitásra. Egyfelől nagyon jó, hogy az emberek keresnek, megszólíthatók; másrészt viszont látható, hogy a keresés nem egy egyházra, hanem valamiféle személyes hittapasztalatra, értelemre, újfajta életérzésre irányul. Azt gondolom, nagyon tévednek azok, akik azt hiszik, hogy egyszerűen a kereszténység reneszánszának lennénk a tanúi. Inkább a hit reneszánszáról beszélhetünk, amelynek során nagyon erős konkurenciaként jelenik meg sok felületes, piaci, zavaros és az embereket butító gondolat is, melyek ugyanakkor megdöbbentően erősen hatnak.

Nekünk, jezsuitáknak is fontos feladatunk, hogy a következő évtizedben hitelesen mutassuk fel a kereszténység éltető, sokszínű és hiteles tapasztalatát – éppen ebben a környezetben. Rendünkön belül sok minden kialakult vagy újraformálódott az elmúlt húsz évben. Elmondhatjuk, hogy túl nagy cikcakkok nélkül, eléggé következetes formában megteremtődött egy világos, élhető kép arról, hogy jezsuitaként miként látjuk és éljük közösségi életünket, illetve láthatóan kialakultak a hazai egyházban a meghatározó ignáci szolgálataink. Az újrainduló rendeknél, egyházi közösségeknél gyakran két szélsőség volt tapasztalható: egyfelől a túlvállalás, az intézmények halmozása, másfelől – éppen ellenkezőleg – egy erős intézményellenesség. Az előbbi esetben a közösségek összeroppanhattak az intézmények sokasága alatt, az utóbbiban viszont láthatatlanná váltak, nem voltak elérhetők. Örömteli számunkra, hogy a magyar jezsuita rendtartomány képes volt egészséges arányokat kialakítani. Négy egyetemi városban vagyunk jelen: Budapesten, Szegeden, Miskolcon és Marosvásárhelyen. Szolgálataink mind a négy térségben egymásra épülnek, aminek köszönhetően a kicsi magyar provinciában egyensúlyban van a jezsuiták öt nagy klasszikus apostoli területe: a közvetlen lelkipásztori munka, a lelkigyakorlatok, a középiskolai és a felsőoktatás, valamint a média- és a szociális tevékenység. Mára mind a négy helyszínen komplex, több lábon álló, műhelyjellegű, a mai világ átalakuló valóságára reflektáló, a helyi egyházba begyökerezett, látható, közösségileg és anyagilag fenntartható intézményeink jöttek létre.

A kereszténység a rendszerváltás előtti Magyarországon katakombakultúraként működött, most pedig alternatív kultúrának nevezhetnénk a „spirituális életmódreceptek” egyre átláthatatlanabb kínálatában. Hogyan lehet a mai zavaros, szekularizált világban kreatívan evangelizálni?

– Fontos kérdés számunkra – és mint már említettem, erről is szól a következő évtized –, hogy ebben a kereső, de értékeiben és hagyományaiban nagyon összezavarodott társadalomban miként lehet felmutatni a létező hitet megerősítő, a mai nyelvre lefordító, hiteles, sokszínű, fiatalos, a múltra és jövőre egyaránt nyitott kereszténységet. A provinciagyűlés legfontosabb kérdése az volt: Hol látunk ilyen kreatív, éltető jeleket? Mi segíti és mi akadályozza a megújító, élő, éltető hitátadást? A három nap egyik meghatározó közös élménye az volt, hogy érdekes feszültséget látunk: a világ kitágult, sok minden virtuálisan elérhetővé vált, ami persze jó, de ezzel együtt igen nagy elsekélyesedés is tapasztalható. Egyik rendtársunk ezt úgy fogalmazta meg, mint a „a képzelőerő elsekélyesedését”. Világunkban tehát jelen van egy nagyon erős vizualitás, s ennek is a fogyasztói használata. Ugyanakkor mintha gyöngébb lenne az a fajta képzelőerő, amely segít „egészben látni” a világot, megtapasztalni, hogy jó vagyok, bennem Isten ajándéka működik, egyedi vagyok, és Isten szeret engem – ebből következően pedig egyedi küldetésem van ebben a világban. Hivatásom van, amit helyettem senki nem fog beteljesíteni, és én csak akkor tudom megvalósítani, ha szabadon el tudok köteleződni az életállapotomban. E képzelőerő hiánya kiöli a hitet, az elköteleződést, a jóba vetett bizalmat. A Szent Ignác-i gondolkodás ezzel szemben erősen a képzelőerőre épül. Az ignáci meditációk arra hívnak, hogy bibliai szövegeken keresztül éljem át a jézusi történéseket, mindazt, amit a Szentírás elém tesz, és ezáltal kreatív, megújító, újjáteremtő, élő és éltető hithez jussak. Ez meghatározó jezsuita életünkben, és azt gondoljuk, hogy mindazok számára azzá válhat, akik a Szent Ignác-i lelkigyakorlatokat végzik, sőt, minden keresztény számára.

E képzelőerő lenne az a bizonyos Szent Ignác-i többlet, amely a jezsuita intézményekben is felismerhető?

– Igen. A kérdés úgy vetődik fel számunkra, hogy tudunk-e az ignáci lelkigyakorlat szabadságával és optimizmusával tekinteni a világra, meg tudjuk-e látni benne hivatásunkat Jézus Társaságaként – Jézus társaiként – ott, ahol erre nagyobb szükség van, azon a területen, ahol más nem tevékenykedik, s amibe később talán másokat is be tudunk vonni… Ez a fajta minőségi többlet nem azt jelenti például, hogy egy iskola helyett holnap többet vezessünk. De azt igen, hogy a nagyobb mozgásterünk és szélesebb nemzetközi kitekintésünk miatt is talán tudunk olyan modelleket kipróbálni és átadni, amelyek segítik a magyar keresztény oktatásinevelési rendszert. Nem egyszerűen többet tenni szeretnénk, hanem elmélyültebben jelen lenni világunkban!

A provinciagyűlésen megfogalmazódtak a következő tíz év tervei is.

– A most lezáruló egyéves reflexiós folyamatnak az volt az egyik legfőbb tapasztalata, hogy még erősebben tudatosult bennünk: amit jezsuitaként adni tudunk a magyar egyháznak és a kereső embereknek, az a lelkigyakorlatos kultúra, a lelkigyakorlatos szemlélet megosztása. Ez a lelkiség talán inkább a tudatosabb, reflektáltabb, elkötelezettebb, a helyi egyház és társadalom szolgálatában tudatosabban felelősséget vállaló egyháziakat és világiakat szólítja meg. Olyan embereket, akik erősebben oda akarják szánni magukat a közös jó, a nagyobb jó érdekében. Ez a reflexiós imádságos szemlélet – amint a lelkigyakorlatoknak a megtestesülésről szóló meditációja – arra biztat, hogy tekintsünk a világra Isten szemével. Azzal a szeretettel, ahogyan Isten nézi a világot, amelyben – bár egyszerre van jelen a jó és a rossz is – Isten dönt amellett, hogy elküldi a Fiát a világba. Karizmánk alaptapasztalata Szent Ignác La Storta-i látomása, amelyben ő a keresztet vivő Jézus mellett látja magát, amint az Atya a Fiú felé fordulva rámutat Ignácra, s azt mondja: „Azt akarom, hogy ezt az embert szolgádul fogadd.” Ez egy látásmód; lelkigyakorlatos gondolkodás.

A következő évek arról fognak szólni, hogy lassan vajon le lehet-e zárni a struktúraépítések, a nagy építkezések korát, és lehet-e újra – sokkal tudatosabban – a közösségépítés és szemléletformálás felé fordulni. Lesz-e a közösségeknek idejük, energiájuk arra, hogy sokféle tevékenységük mellett többet reflektáljanak, imádkozzanak. Hiszen ez olyan látható, élhető, vonzó képet tudna megmutatni egy keresztény vagy akár szorosabban véve egy szerzetesi életmódból, amely – hisszük és tudjuk – vonzó ma is, és jelszerepe lehet. Két fő erőforrásunk van ugyanis apostoli munkáinkban: jezsuita közösségeink, saját hivatásunk mélyebb megélése, illetve azok az emberek és közösségek, akik amelyek megtapasztaltak valamit a Szent Ignác-i lelkiségből: öregdiákjaink, a lelkigyakorlatos tapasztalattal rendelkezők, azok, akikkel a média- és a szociális munka során találkozunk. Nagyon sokan vannak olyan barátaink, akik keresik annak lehetőségét, hogy különböző fokon és szinteken, de egyre jobban elköteleződjenek. Szeretnénk megerősíteni útjukon ezt a Szent Ignác-i baráti kört – továbbképzésekkel, lelkigyakorlatokkal, találkozókkal –, és sokkal erősebben bevonni abba a szolgálatba, amire mi magunk a meghívásunkat kaptuk. Két világos iránya látszik mai szolgálatunknak. Az egyik, hogy miként tudjuk még tudatosabban átadni ezt a lelkigyakorlatos kultúrát mindazoknak, akik nyitottak rá. A másik a társadalmi szolgálat, amely mindig meghatározó volt a rendünkben: az oktatás, a szociális élet, a média – a társadalomformálás nagy területei. Mindezt talán tudatosabban egy fiatalabb, értelmiségi réteg megszólításával, hiszen ma a legnagyobb apostoli szolgálatunk éppen az egyetemi kollégiumok és lelkészségek terén működik. Világossá vált számunkra az is, hogy még gyorsabban és mélyebben kell reflektálnunk a világra. Legyenek valódi műhelyek körülöttünk, amelyeken keresztül még jobban meg tudjuk érteni és szeretni gyorsan változó világunkat. Végül világosan érezzük, hogy csak olyan területekre szabad belépnünk, amelyek másokkal együttműködésben be tudnak indítani új, kreatív, másokat is lelkesíteni tudó folyamatokat – az egyházon belül és kívül. Ilyen értelemben szeretnénk modellalkotók lenni. Olyan területekre összpontosítunk, ahol valóban tudunk kreatívan, másokkal együtt dolgozni.

– Adolfo Nicolás általános rendfőnök arra biztatta a rend tagjait, hogy újra teremtsék meg magukban Szent Ignác első társainak lelkületét. Azt írta: „Ehhez az újrateremtéshez igazi mélységre, szabadságra, lelkesedésre és kreativitásra van szükség; ahogy ezek kellettek a társaság alakulásakor is, (…) ezek kellenek ma is ahhoz, hogy a társaságot felkészítsük a jövőre.”

– Ezt rendkívül fontosnak érzem. Ha az egyháztörténelemben van olyan szerzetesrend, amelyet nagyon sokszor üldöztek, kitiltottak, feloszlattak, akkor az a jezsuita rend. És van egy nagy töréspontunk, amikor a „felvilágosodás” idején, 1773-ban, a szabadkőműves uralom alatt álló portugál és spanyol udvarok nyomására Róma feloszlatta a jezsuita rendet. Ezt mély traumaként élte meg a rend, mely érdekes módon éppen a nem katolikus országokban élte túl a feloszlatást, és 1814-ben újra is indult. A köztes időszak sokban hasonlít ahhoz a negyven évhez, amit egyházunk a XX. században tapasztalt meg. Most, amikor rendünk elkezdett arra visszatekinteni, hogy mi ennek a kétszáz évvel ezelőtti újralapításnak a tapasztalata, tulajdonképpen azt látjuk, hogy az sok szempontból deformálta is a Jézus Társaságát. A feloszlatás nagyon kemény megfelelési kényszert rakott a rendre, ami a fantasztikus fejlődés ellenére megkötötte azt a belső szabadságot és kreativitást, amely az első generációk sajátja volt. A II. vatikáni zsinat aztán a gyökerekhez való visszanyúlás hangsúlyozásával egy egészen új – vagy éppen nagyon is eredeti –, Szent Ignác-i reflexiót erősített meg. Most megint arra kaptunk felhívást, hogy újra és újra térjünk vissza az eredeti karizmához, a lelkigyakorlatos elköteleződés gyökeréhez, és ezzel a szemlélettel szolgáljuk világunkat. 

Fotó: Bókay László