A szomszédban lakó kortársaimmal ostromi gyerekként gyűjtögettük a lőszereket, játszottunk gránáttal – vagyis az életünkkel. Volt olyan barátunk, aki emiatt nyomorék lett; volt, aki meghalt. Megértettem, hogy az élet ajándék, s ha Isten megment, tovább éltet, akkor annak célja van: feladatot ad, aminek teljesítését várja” – emlékezik pályafutásának kezdeteire Kelényi Tibor jezsuita atya, aki a pesti Jézus Szíve-templomban idén ünnepelte aranymiséjét. A ciszterci gimnáziumot épp akkor kezdtem, mikor államosították. A rend betiltását a cserkészet föloszlatása követte: a csapatindulónkat utoljára énekelve a Móricz Zsigmond körtéri Szent Imre-szobor előtt hullottak jelvényeink, zászlaink… Ezek után a gimnáziumban már szó sem volt a hitoktatás lehetőségéről, családoknál tartott titkos hittanórákra és illegális közösségi programokra jártunk. Ismerősöm, Ambrus Lóránt papnak készült, de „másnak”, jezsuita papnak. Ő adta kezembe a Kaszap Istvánról szóló könyvet, amit elolvasva fölerősödött bennem a vágy, hogy jezsuita legyek. Pálos Antalt, az akkori tartományfőnököt 1954 június végén, a tizenötünknek tartott hivatástisztázó lelkigyakorlat alkalmával fogta el az ÁVH. A következő évben Kozma György barátommal jelentkeztünk az esztergomi szemináriumba. A központi szemináriumba kerültem, ahol tanúja voltam annak, amit az 1956-os forradalom alatt a hatodéves, már pappá szentelt társaink vállaltak. Bekapcsolódtak a szervezésekbe, kórházi segítésbe, sőt, a közeli jogi egyetemről – a forradalom egyik szellemi központjából – a kriptán keresztül menekítették a jogászhallgatókat. 1957. november 1-jén léptem be a Jézus Társaságába. A kispapok közül többen is voltunk titkon novíciusok, amit társaink tudtak rólunk, s a szokásos csütörtöki kimenőkor nevetve mondták: „Mennek a jezsik sétálni.” Ugyanis ilyenkor elgyalogoltunk a budai Széher útig, a jezsuita Kovács Jenő lelki atyánkhoz, aki az ottani kórházban kertészként dolgozott. A szemináriumban szervezett ellenállásnak tekintették, amikor nem mentünk el a papi békegyűlésekre, miután megtudtuk egy bennfentes újságírótól, hogy ott külföldi propagandához fényképeznek minket, reverendásokat. Az emiatt kizárt hatvankilenc kispap között voltam én is, de közülünk huszonketten titokban folytathattuk a tanulmányainkat Tabódy István fehérvári egyházmegyés pap szervezésében, aki ehhez anyagi hátteret (albérlet-hozzájárulást), könyveket, illetve a vizsgák, majd a papszentelés magánúton történő bonyolításához engedélyt szerzett. 1960-ban, Szent József ünnepén egy Tanács (ma Károly) körúti albérletben Zadravecz István püspök hetedmagammal szentelt fel egyházmegyés papnak. Később Tabódy atya tizenkét évet kapott értünk. A pere előtt, a kihallgatásomkor azt mondtam: „Ha önök szerint a vallás magánügy, akkor nem nyilatkozom a szentelésemről.” A feldühödött tiszt fenyegetéseket vágott hozzám, s végül azt kiabálta: „Az ifjúság magának tabu! Értve?” Velem együtt szentelték a Regnum Marianum közösségbe tartozó Somogyi Sándort is. Ő fogalmazta meg találóan helyzetünket: „rugállományú kóborpapok” voltunk, akik egyszerű fizikai munkásként lehettek csak állásban. Rövid ideig a Vérellátó Szolgálatnál dolgoztam, aztán a közlekedési múzeumban lettem „szerződéses részfoglalkoztatású közgyűjteményi munkaerő”. Valójában a segédmunkási létem nem ártott hivatásomnak, mert a hétvégéken kiváló papok mellett segíthettem – többek között misézhettem a Tóth Lajos jezsuita plébániájához tartozó Gombán, Káván, Pándon, de tartottam igeliturgiát és gyóntattam Mária remetén is. Utóbbi nagy lelkipásztori gyakorlatot adott, mert a zarándokok között sokan életgyónást végeztek. Emlékezetesek a hosszúra nyúlt remetei papi ebédek, amikor kóbor paptársaimmal – Regőczi Istvánnal, Werner Alajossal, Aczél László Zsongor pálos atyával, Nyiredy Istvánnal és Jenő atyával – az éppen kezdődő zsinat elemzéseit beszéltük meg. A Sportáru Ktsz., majd az Érc- és Ásványbányászati Vállalat után 1963-tól a Széher úti Szent Ferenc papi kórház lett a munkahelyem Jenő atya és Moser Elek igazgató jóvoltából. A kertész, fűtő, beteghordó, műtőssegéd, gyógyszerkezelő munkák mellett kineveztek hivatalsegédnek. Azaz sokat jártam a városban ügyeket intézni, s ez alaposan megnehezítette az ÁVH négy emberének dolgát, akik akkoriban követésemmel voltak megbízva, mivel titkos küldetést gyanítottak abban, hogy előtte nyári szabadságomat az erdélyi Herkulesfürdőn, Godó Mihály jezsuita atyánál töltöttem. Kovács Jenő atya a képzésemre ügyelve kérte tőlem, hogy szerezzek szakmásított jogosítványt, s tegyek vizsgát angol és lengyel nyelvből. Négyszer küldött Lengyelországba, ahol a rend hivatalosan működhetett, s így megtapasztalhattam a szerzetesi közösségi létet. Lelkigyakorlatot is végeztem ott, de itthon is, kiváló rendi atyáknál, többek között Rózsa Elemérnél, aki a filozófiára tanított, amíg le nem tartóztatták – nyolc év börtönt kapott képzésünkért. Közben enyhült a politika, állami engedéllyel káplán lehettem az óbuda-újlaki plébánián; három év után az angyalföldi Szent László-templomba, Szkladányi Ákos atya mellé kerültem közel kilenc évre. A rendi életemben pedig elkövetkezett a harmadik probációs év, valamint a harmincnapos lelkigyakorlat, amihez Kanadába kellett utaznom. Lékai László bíboros aláírta a nyugati-útlevél-kérő lapomat, majd kérdezte: „Ugye visszajön?” Visszajöttem, s 1983 áprilisában tettünk örökfogadalmat Bohán Béla atyával együtt Makkosmárián. Következő évben a budapest-belvárosi templomban Bárdos Ferenc mellett lettem káplán. Ezüstmisémet is itt ünnepeltem, aztán egy szép napon megkeresett Morlin Imre tartományfőnök, s ezt mondta: „Tibi, csomagolj! Csak az nem biztos, hogy Rómába indulsz továbbképzésre, vagy a pesti Jézus Szíve-templomba igazgatónak.” Utóbbi lett. 1986 májusában nevezett ki Lékai bíboros, ugyanis a „kis lépések” stratégia jegyében a régi szerzetesi templomok vezetésébe üresedés esetén szerzetes egyházmegyei pap kerülhetett. Idősödő rendtársaink számára létre akartunk hozni egy szociális otthont, ezért megvettünk egy sas-hegyi házat a nevemre, hisz még nem volt jogi személy a rend. Ám hiába ügyeskedtünk, a tanácsnál megtudták, hogy valójában nem családiház-bővítést, hanem egyházi intézményt akarunk. Az építési engedélyt csak furfanggal lehetett megszerezni: így lett a Radvány utcai Jezsuita Öregpapi Otthon a székesfehérvári papi otthon részlege. 1989 szeptemberétől hivatalosan is megindulhatott a rendi élet. Az akkori Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemtől visszaigényeltük az államosított lelkészlakásokat. Öt szinten lakórészt, könyvtárat, aulát, konyhát, liftet, új fűtés- és elektromos rendszert, az altemplomi részen közösségi tereket hoztunk létre. Ez utóbbi hely arról volt nevezetes, hogy 1944-ben itt bújtatott a rend kétszáz – zsidó származású, levente, illetve katonaszökevény – embert. 2001-től két éven át rendházunkban őriztük Boldog Romzsa Tódor vértanú munkácsi görög katolikus püspök egész csontvázereklyéjét. A plébániai lelki élet megerősödött; visszaállítottuk a cserkészetet, újjáéledt a Musica Sacra ifjúsági kórus. Utóbbi időben a rendtartomány gazdasági ügyeinek vezetése mellett lelki napokat tartok több női szerzetesrendben. Hálaadással gondolok arra is, hogy nyolc tanítványom papi, illetve szerzetesi – egy-egy piarista, ferences, reformált kamalduli, két jezsuita, három pedig egyházmegyés pap – hivatásának formálódásában részem lehetett.
