Villanófényben Szeidel Péter
Fotó: Merényi Zita

 

Mindössze tizenöt év telt el a katolicizmus megismerése, a megtérés és a papszentelés között. Szeidel Péter atya főiskolásként került kapcsolatba vallásos fiatalokkal, a diploma megszerzésével egy időben lett elsőáldozó, egy év munka és két év sorkatonai szolgálat után, 1989-ben belépett a Nyolc Boldogság Közösségbe, szerzetesként kérte pappá szentelését, amit a 2000., jubileumi évben ünnepelt Franciaországban.
Fiatalon, tapasztalatlanul, nagy lelkesedéssel hozott döntés volt a szerzetesi életre való elköteleződés. „Megfogott a kontraszt az akkori társadalom, oktatás és a vallási közösség között. Arra vágyódtam, hogy legyenek egyértelmű dolgok, amikre rá tudom tenni az életem, amikért megéri. Addig csak töredékes dolgokkal találkoztam.” Hogy jó döntés volt-e – ezt a kérdést ötvenen túl felteszi magának az ember.
„Fel kell fejteni a szálakat, rákérdezni, mennyire volt a körülmények hatása, mennyire voltam szabad, mennyire volt tudatos a választás. Látom a törvényszerűségeket, például azt, hogy a fiatal, aki frissen felfedez egy irányt, azt teljességgel akarja. Megalkuvás, megosztottság nélkül. Nyilvánvalóan kell a bölcs megkülönböztetés, de a Jóisten ebben is ott van, és számol vele. Mindent meg lehet kérdőjelezni, de nem érdemes ezt sokáig folytatni. Az emberi oldal mindig gyenge, de ott van mindenben Isten. Átgondolva az utamat, azt látom, valóban szabadok vagyunk a választásainkban. De ha valaki elköteleződik, azt nem módosíthatja naponta. Az úgy van. Az Isten ott fog neki adni, ott fog vele találkozni. Ha elhibázott volt a döntés, Isten azt is ki tudja pótolni. Mivel elvállaltam a papságot, Isten segít a megvalósításban. Ez az isteni irgalom. Nekem ez a kiteljesedés útja.”
Péter atya családja nem volt vallásos. Egyedül nagyanyja járt templomba, és rendszeresen imádkozott. Neki köszönheti a keresztséget. Pécsre kerülve, a főiskolás évek alatt előbb egy bencés diák szobatársával találkozott, majd a kollégiumban egy egész társaság gyűlt össze vallásos fiatalokból. „Már az első időkben erős érdeklődés ébredt fel bennem. Keresni kezdtem, a könyvtárban más vallásokról is olvastam. A népi építészet iránti érdeklődésemben is benne volt a szakrális szál, és a kortárs irodalom is megragadott. Erdélyi kirándulásaink mély élményt jelentettek. Összeállt egy »elegy«, ami a Jóisten felé vitt.” A végzős diák felkeresett egy papot, elsőáldozási felkészítést kérve. „Nyitott volt, segített, hívott. Szinte naponta mentem. Ez a papi kép volt az első, és ezzel vált meghatározóvá a nyitottság, a befogadás. Az elsőáldozás után irányba állt az életem.” Újabb meghatározó élményt jelentett a hajósi ifjúsági zarándoklat, egy pártfogó imaközösség és egy lourdes-i lelkigyakorlat. Itt a Nyolc Boldogság Közösség anyaháza fogadta a zarándokokat, ahol Péter atya megismert egy életformát, hogyan lehet Istent teljes odaadással szolgálni. „Egyértelművé vált számomra, csak úgy tudok a megtapasztalt szeretetre válaszolni, ha egész életemmel odaállok. Ott fogalmazódott meg, döntést kell hoznom. Számomra ez vagy-vagy választást jelentett: vagy nagyon jó építész leszek, vagy a vallás terén kell mindent beleadnom.” Pesti imacsoportba járt, mikor megkapta a sor­katonai behívót. Vitte magával a Bibliát, tartotta a kapcsolatot a csoporttal, és leszerelés után azonnal megkezdte a szerzetesi életet az akkor alakuló magyarországi közösségben. „A nagy lelkesedés a szerzetesség iránt csak pár hónapig tartott, és kezdtem elfelejteni, miért vagyok ott. Sok nehézséget éltünk meg. Építkezés volt, nagy küzdelmekkel, kihívásokkal, örömökkel, tusakodásokkal, koppanásokkal. De a Jóisten tovább­vezetett minket. Az imádság pedig visszahozta, miért fontos ez nekem, és 1990 szeptemberében megtörtént a beöltözésem.”
Péliföldszentkereszten talált otthonra a közösség. „Igazából engedélyünk sem volt, egy romos épületben laktunk, bizonytalan volt minden, de segítséggel elindult az élet.” A papi hivatásról való döntést évekkel később hozta meg. Visszatekintve arról vall, nem tartotta magát képesnek a feladatra. „Kívülről láttam ezt a szolgálatot. Később kezdtem el érteni lelki üzenetét, lényegét. A közösség sokat imádkozott, rendszeres volt a szentségimádás, a lelkigyakorlat. Mindezek segítettek abban, hogy megérezzem, az Oltáriszentség vonzásában Isten megszenteli az embert. Nemcsak nekünk kell teljesítenünk valamit, engedni kell, hogy Isten is hasson ránk, megtisztítson, alkalmasabbá tegyen bennünket.” A papsághoz vezető út Francia- és Olasz­országban folytatott filozófiai-teológiai tanulmányokat hozott. A jezsuitáknál és a kármelben lelkiségi teológiával zárult a képzés.
A szentelést követő első feladat Homokkomáromba, a közösség szolgálatába, a lelkigyakorlatos ház igazgatására szólította. Megbízatása végeztével Franciaországba küldték, 2004–2006 között előbb közösségi képzésben részesült, „ez egy második noviciátus” volt, majd Lisieux-ben lelkipásztori gyakorlatot folytatott. Innen került mai állomáshelyére, a budapesti Örökimádás-templomba. „Magamat szerzetesnek tartom, mély lelkiségi ajándékkal. Papi szolgálatom, amin most a hangsúly van, ebből táplálkozik” – írja le a közösségi, a rejtettebb szerzetesi létformával megvalósított egyensúlyt.
„Az Oltáriszentség vonzza az embereket, közösséget épít maga köré. Ezt velünk, nem egészen alkalmasakkal is meg tudja tenni. Nem vagyok kezdeményező alkat. Figyelek a jelekre, kérésekre, befogadom őket. Fontos, hogy a tenni vágyás belülről fakadjon. Teret adni, ez a lelkipásztori alapelvem. Tanultam a szentektől, megérintett „a kicsinység útja”. A gyümölcsöket kis dolgokban keresem. A nagyobb dolgokkal bajban lennék. Sokszor apróságokban, egy szemvillanásban, kézfogásban. Ez a pálya Istenben van elrejtve, emiatt az igazi bizonyosságot nem itt kell várni. Ez a rejtettségben történik. Hinni kell abban, hogy a szolgálatnak van gyümölcse.”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.