Párbeszéd a liturgiáról

Ha a korai szerzetesek a szentáldozást a közösség kiváltságos pillanatának tekintik, arra úgy is néznek, mint a lélek égből érkezett táplálékára, ami böjtös étkezési szokásaik között különös hangsúlyt kapott. Az Eucharisztia az a mindennapi és minden fölött álló táplálék, amely életet ad, amely Isten közösségébe kapcsol bennünket.
Az Eucharisztia vétele a gyógyulás és a bocsánat helye volt a szerzetesek napi küzdelmeiben, amelyeket a démonokkal, egymással vagy önmagukkal vívtak. Ugyanakkor itt az áldozásnak egy gyakran elfelejtett aspektusa kerül elő: a bűnbocsánat helye, a gyógyító Jézus szakramentuma. Itt egy feloldásra talán nem is váró paradoxont állít fel a szerzetesi hagyomány, amely valószínűleg épp ebben a mivoltában alkalmas a szerzetesélet összefoglalására: mindennap készen kell állnunk, harcolnunk kell, tisztának, bűntelennek kell maradnunk, hogy méltók lehessünk arra, amire/akire igazán soha nem lehetünk méltók, különösen saját erőfeszítésünkből nem, hiszen épp ő az, aki méltóvá tesz bennünket, bűneinket megbocsátva, sebeinket meggyógyítva.
A szerzetesek napi küzdelme, napi gyakorlata arra szolgál, hogy a szív tisztaságára vezessen, és Isten szemlélésére készítsen elő. Az Eucharisztiában való részesedés úgy tűnik fel előttünk, mint minden szerzetesélet céljának képe, megelőlegezése, ugyanakkor az Istenben való megmaradás (vö. Jn 6) egyik fontos eszköze.
Vegyük mi is ezzel a lelkülettel az Eucharisztiát: egymással újjáépülő közösségben, éltető táplálék, gyógyító orvosság gyanánt, és higgyük, hogy Isten adja a találkozás és a benne való megmaradás ajándékát már itt és most.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.