Fotó: Lambert Attila
A nagycsaládban, elkötelezett közösségi életben, egyházi iskolában megismert kereszténység tapasztalataival, legendás pap nevelők – Alberti Árpád, Waigand József, Futó Károly – példáján felnőve kezdte meg lelkipásztori szolgálatát a Havanna-lakótelepen Gödölle Márton. Részt vállalt a lakótelep keresztény életének kibontakoztatásában, Nagy Károly atya mellett káplánként tanulta meg a missziós gondolkodást. „Budai értelmiségi közegben nőttem fel a Rózsadombon. Távol állt tőlem a nem vallásos világ. A Havanna-lakótelepen döbbentem rá arra, hogy bár jók a mintáim és lelkes vagyok, egy bizonyos területen egyáltalán nincsenek tapasztalataim. Nem tudtam, hogyan kell megszólítani a hittől és az Egyháztól távol álló embereket. Nagy iskola volt ez számomra. Mára már egészen a magaménak érzem ezt a világot.”
Ezzel a megtapasztalással indult Márton atya papi élete, s még ma is ebből építkezik a hatodik állomáshelyén, Mátyásföldön. 2013-ban került ide, közösség- és templomépítéssel telt tíz pestszentimrei év után. Márton atya igazi lelkipásztor, a Szent Imre-plébániáról úgy jött el, hogy majd mindenkit név szerint ismert a hívek közül. „A kapcsolatépítésben kezdeményezőnek kell lenni. Ha a pap arra vár, hogy őt szólítsák meg, akkor tíz-tizenöt családból áll majd az ismeretségi köre. A családlátogatás számomra lehetőség a mélyebb találkozásokra. A keresztelés, a lakásszentelő kiváló alkalmak, és szívesen fogadok ebéd- és vacsorameghívásokat is. Igyekszem több időt együtt tölteni egy-egy családdal. Egészen más a kapcsolat a hívekkel, ha a pap járt az otthonukban.”
Az ismerkedés Márton atya számára a kereszteléskor kezdődik. „Ha a pap ekkor beszélgetést kezdeményez a szülővel, és egy-két lépéssel többet tesz, mint csupán a kedves fogadtatás, már az sokat segít.” Pestszentimrén gyakran beszélgetett a családokkal, de Mátyásföldön, ezen a nagy plébánián is megtalálja a lehetőséget erre. A missziós gondolkodást ez a szemlélet hozta közel ehhez a nagy közösségi életet élő, elkötelezett plébániához. „Erős a mátyásföldi identitás, a templom a kerület középpontjában áll, és sokak számára valóban központi jelentőségű. A jó elődöknek köszönhetően a plébánia önjáró, vasárnaponként tele a templom. A hívek segítik a pap munkáját. Közülük többen teológiát végeztek, minden feladatra van világi munkatárs. Patinás, polgári hagyományok, nemzedékeken át elkötelezett emberek, jól szituált értelmiségi családok tartoznak ide, rengeteg gyerekkel.” Hálás hely egy lelkipásztor számára. De Márton atya nem elégszik meg ennyivel, mindent megtesz a közösség építéséért. Örömmel meséli, hogy már a hatodik Alpha-kurzust tartják. „Próbálgatjuk a katekumenátust is. Nem elég a rítusokat megtartani, a hívő közösséget szeretnénk nyitottságra nevelni, hogy együtt lélegezzenek az Egyházhoz közeledőkkel” – mondja.
Feladatának tekinti, hogy a vallásos híveinek megmutassa, mindig keresni kell a fejlődés lehetőségeit. „Kevesen vannak azok, akiknek igényük van a spirituális vezetésre. Izgalmas kérdés, hogyan lehet meghívni erre őket. A szentmise a szívügyem, az Eucharisztiát együtt ünnepeljük, mint egy nagy család. Meghitten, bensőségesen, imádságos lelkülettel – Jézus körül állva. Azt szeretném, hogy minden egyes vasárnap tudatos döntés legyen, hogy minden vasárnap találkozzunk Jézussal és egymással is.”
Márton atya megfogalmazásában „a plébános a plébánia családfője”. Ezt élte és éli meg ma is. A közösségek működnének nélküle is, ő mégis fontosnak tartja, hogy időről időre meglátogassa azokat. Intenzív ifjúsági közösségben nőtt fel, regnumi atyák keze alatt. Ma ő is úgy neveli a fiatalokat, hogy az idősebbeket bevonja a vezetésbe. De jól megtalálja a hangot a nyugdíjasokkal is, „a nyugdíjasklub az egyik legkedvesebb csoportom” – vallja.
Precizitását, ahogyan sok más tulajdonságát is, mérnök-jogász édesapjától örökölte. Gödölle Márton öt testvérével nőtt fel, vallásos családban. „Volt körülöttünk egy keresztény szellemiségű baráti közeg, Waigand Jóska bácsi és Futó Karcsi bácsi köréhez tartoztunk.” A család ma is fontos hátországot jelent a számára. „Érzelmi biztonságot, nyugalmat ad. A testvéreim is megtalálták a helyüket az Egyházban, mindannyian ellátnak valamilyen szolgálatot. Amikor hazamegyek, van, aki megöleljen, nagy szeretettel vesznek körül. Isten áldása ez számomra.”
Márton a három fiútestvérével együtt a piaristákhoz járt. Egy lelkigyakorlaton ébredt rá a hivatására. „A nővérem révén jutottam el egy karizmatikus szervezésű csendes hétvégére 1987-ben, az érettségi után. Korábban is elmentem néhányszor a közösségbe, de nem az én világom volt. A lelkigyakorlatot egy francia atya tartotta. A templomban az Isten adta karizmákért imádkoztunk, majd a végén az atya azokat szólította, akik vágyat éreznek az egyházi szolgálatra. Azt vettem észre, hogy felállok és megyek, vitt a lábam, holott egyáltalán nem akartam. Kínban éreztem magam, nem tudtam, mi történik velem. Hipnózis vagy szuggesztió lenne? Kavarogtak bennem a gondolatok, de valahol mélyen mégis egyértelmű volt számomra: Jézus papnak hívott. Lementem a faluba, két órán át jártam a sötét, kihalt utcákat, próbáltam megérteni, mi történt. Igazából már ott kimondtam az igent. Egy éven át még egy kórházban dolgoztam, aztán beadtam a jelentkezésemet a szemináriumba.”
Így kezdődött Márton atya papi hivatása. „Sima utam volt, nagyobb nehézségek nélkül. Másod-harmadév táján aztán rám tört a gondolat: alkalmas vagyok-e erre a feladatra, bírni fogom-e? Kérdések foglalkoztattak, de az, hogy ez az én utam, soha nem kérdőjeleződött meg bennem.” Papi szolgálatát nagy lelkesedéssel kezdte. Káplán volt a Városmajorban és a Havanna-lakótelepen, magyar lelkész Brüsszelben, majd tanár és prefektus az esztergomi szemináriumban, aztán tíz évet töltött Pestszentimrén, négy éve pedig Mátyásföldön szolgál.
Legendás papok kísérték az életét. „Hálás vagyok azért, hogy olyan sok szent papot ismerhettem meg. Ez szabadságot adott nekem, és megtanított arra, hogy ne gondolkodjak egysíkúan. Sokféleképpen lehet szent életet élni.”
