Villanófényben Erdei József bazilita szerzetes

Fotó: Lambert Attila

Nagyléta, Máriapócs, Pest, Róma, Kanada, Amerika. A paraszti munka küzdelme, a föld és a család szeretete, hivatás, üldöztetés, gyári munka mellett végzett szeminárium, megtűrt lét Rómában, farmerkedés Kanadában, kolostor- és kegyhelyépítés, majd hazatérés oda, ahonnan minden elindult. Erdei József bazilita atya február 4-én ünnepelte 90. születés­napját Máriapócson. Életmeséje történelmet ír.
„Mindig továbbküldtek, amint valahol megszoktam.” József atyának egész életében új és új helyzetekben kellett helytállnia. Gyerekkora óta tanulta, hogyan. Paraszti családba született, korán munkára fogták. Apja mindent csak egyszer mutatott meg. Az első aratásnál, mint legidősebbet, beállították kévét kötni. A tizenkét éves fiú meztelen lábát véresre szúrta a tarló, a tenyerét összevagdosta az éles gabonaszár. „Nem voltam elég gyors. Kaptam két pofont, s akkor jobban ment.” Beléivódott a föld szeretete, és soha nem ijedt meg a munkától. Megtanulta a keménységet, de azt is, milyen, amikor az igaz­ságossággal, jósággal párosul. Egyszer az elmaradó leventeoktatásról nem haza­ment, hanem barátaival a szőlőhegyre pincéket látogatni. Szüret volt. Otthon azonban kiderült a munkakerülés, és édesapja lekevert neki két pofont a barátai előtt. „Két nappal később kidobolták, hogy mozgósítás van. Minden tizenhat év felettinek mennie kellett. Apám, az a kemény ember, sírt. Fiam, bocsáss meg, hogy olyan szigorú voltam.”
„Jó iskola volt ez. Megkaptam a kiképzést az életre” – vallja József atya fiatal éveire visszatekintve, és hálát ad azért, amit a szüleitől, mélyen vallásos, önmagát másoknak áldozó édesanyától és nagyanyjától tanult.
Hivatása tizennyolc évesen ébredt. Misszióban járt a falujukban, Nagylétán Regős Dénes Miklós OSBM atya. „Arcán mindig mosoly, kedves, de a maga módján kemény ember volt. Magával ragadott minket, a tűzbe mentünk volna érte. Olyan szerettem volna lenni, mint ő.” A misszió után kényszermunkára vitték. Amikor visszatért, ő prédikált a misén. Azt mondta, a kereszt nem a falra való, hanem hogy hordozzuk. „Úgy hiszem, mi megtettük a magunkét. A pap Isten kutyája, jaj neki, ha nem ugat, mikor veszélyben a gazda.” Ezt a mondását egy életre megjegyezte József atya.
Tizenkilenc éves volt, amikor jelezte belépési szándékát a bazilita rendbe. Bár még nem végzett a gimnáziumi tanulmányaival, behívták a noviciátusba. 1949-ben nem volt mód racionális megfontolásokra, teljes volt a bizonytalanság. A novíciusok elvégezték a harmincnapos Szent Ignác-i lelkigyakorlatot. „Életem legnagyobb változását hozta” – mondja róla a bazilita szerzetes.
A közösségben élt rendi élet nem tartott sokáig, 1950-ben szétküldték őket az ország különböző vidékeire. „Megkönnyeztem, szerettem ott.”A hajdúdorogi püspök, Dudás Miklós, maga is bazilita atya, a legkeményebb kommunista időkben bátor döntést hozott. Öccse, Bertalan ösztönzésére Nyíregyházán létrehozott egy szemináriumot. Ez volt az egyetlen mód a novíciusok átmentésére. Fel is vették a hét bazilita novíciust, de rövid idő elteltével arra kényszerítették a püspököt, hogy tegye ki őket.
József elhatározása, hogy szerzetes lesz, nem ingott meg, s bár szülei rászorultak volna a munkájára, nem maradhatott a faluban. „Osztályidegen lettem, bármi történt volna, én lettem volna a bűnbak.” Pestre ment, ahol civilként az utcáról bejárhatott a teológiára. Mindenféle munkát vállalt, főként gyári segédmunkásként dolgozott, s közben tanult. A szenvedélyévé vált a teológia. A helyzet azonban egyre nehezebb lett, elöl­járói 1956-ban Rómába küldték. Ott sem kapkodtak a bazilitának készülő fiatal teológus után. Végül a generális „egy tányér levessel több” felkiáltással befogadta, de a nyelvet nem tanulhatta, nehogy maradni akarjon. 1958-ban itt ünnepelte a pappá szentelését, s hat évvel később a nagy­fogadalmára is ide tért vissza. A szülei is ott voltak a nagy eseményen. „A földön feküdtem, leterítve, közben halotti énekek hangzottak. A szerzetes meghal a világnak, és mostantól csak Istennek él. (…) Édesapám, aki sem a választásomnak, sem a külföldre menésnek nem örült, megkönnyezte, aztán csak ennyit mondott: »Tartsd meg, amit ígértél«.”
A fiatal pap Kanadába került, Court­landbe. Egymaga látta el a falu parókiáját. „Szerettem a nép közt lenni.” Kiment a farmokra, mindenhova bekopogott, mindegy volt neki, jár-e az illető templomba vagy sem, mindenkit hívott. Könnyen szót értett az emberekkel, mert adott volt a közös nyelv, a földművelés nyelve. Közben elöljárója engedélyével maga is egy farmon kezdett dolgozni. „A dohány akkoriban a fénykorát élte, szükség volt a munkásokra.” A jól dolgozó fiút megbecsülték, és a munka megnyitotta előtte a papoktól idegenkendő, azokat ingyenélőknek tartó farmerek szívét. Munkabérét haza­küldte a szüleinek. Tizenegy évet töltött itt, s mire már otthon érezte magát, jött az elöljárói utasítás, hogy pakoljon, és menjen Amerikába. Nehéz szívvel költözött, és immár sokadszor új életet kezdett az új helyen. „Mindig oda kellett mennem, ahova nem akartam, és amikor megszerettem ott, menni kellett tovább.”
A rendelt állomáshely a New Jersey-beli Matawan volt. 1963-ban érkeztek ide a bazilita atyák. Egy ló­tenyésztő család farmját vették meg, a fából épült csűrből kápolnát alakítottak ki, és teljesen eszköztelenül élték az életüket. Idegenként jöttek, és nem volt lelkes a fogadtatás. „Aki így él, az vagy bolond, vagy szent” – mondták róluk. József atya érkezése után nem sokkal egy, az esperesével folytatott beszélgetésből megértette: határozott lépésre van szükség, „Amerikában csak pénzből lehet pénzt csinálni”. A papokkal is hűvös volt viszony, de sikerült megtörni a jeget. Atyai jóakarójától azt a tanácsot kapta, hívja meg ebédre az egyházmegye összes papját a püspökkel együtt. „Legyen paprikás csirke bőséggel!” A vendéglátás végén a püspök azzal búcsúzott, köszöni, hogy itt vagyunk, szükség van ránk. Teljes jogú, önálló kolostorként ismerték el a közösséget.
Így született meg az amerikai „Máriapoch”. Father John – ahogy a helyiek nevezték – lett a kis bazilita közösség elöljárója. A szerzetesek sikeresek voltak a pasztorációban, rendszeresen tartottak zarándoklatot, búcsút, és a hívek egyre nagyobb számban jártak ide a környékről. Létrejött a Miasszonyunk fiútábor, a bazilita közösség lett a keleti parti magyar cserkészet központja. A lelki építkezést hamarosan az infra­struktúra fejlődése is követte. Ennek anyagi alapját – az adományok mellett – a püspöki javaslatra beindított szerencsejáték, a bingó teremtette meg. Amerikában ugyanis semmilyen állami támogatást nem kap a Katolikus Egyház, a közösségeknek mindent önerőből kell megvalósítaniuk. Father John eleinte idegenkedett az adománygyűjtésnek ettől a módjától, de aztán látta, hogy a bingó­estek – amelyeket kezdetben hetente egyszer, majd később már háromszor rendeztek meg – a közösségi élet alkalmai, amelyeken találkozhatnak és beszélgethetnek egymással az idősebb korosztály tagjai.
Az anyagi gyarapodásnak köszönhetően a szerzetesközösség területeket tudott vásárolni, s felépült a kolostor, a templom, egy nagy kültéri oltár, később pedig egy közösségi központ és egy vendégház is.
Father Johnt szerették a hívek. Közvetlensége, figyelmessége vonzotta az embereket. Az ajtaja mindig nyitva állt az érkező előtt, és az emberek éltek is ezzel a lehetőséggel, szívesen jöttek és beszélgettek. „Az amerikaiak közvetlenek és barátságosak, nem félnek a paptól. Jólelkűek és kedvesek” – meséli Father John érezhető nosztalgiával a hangjában, bár a mosoly, amit annyira csodált eszményképében, Regős atyában, az ő arcán is ott van.
Az utánpótlás hiánya miatt a baziliták felszámolták a rend matawani jelenlétét. József atyát és szerzetestársait visszarendelték Máriapócsra, abba a monostorba, ahol szerzetesi élete hetven évvel ezelőtt útjára indult. „Ismét odaküldtek, ahova nem akartam menni” – mondja. De vezérlő elve ma is ugyanaz, mint minden korábbi állomáshelyén: „Ahova az élet visz, ott tenni a legjobbat.”