Villanófényben: Béri Renátó kármelita szerzetes
Fotó: Lambert Attila

 

Zsúfolásig megtelt díszterem, a színpadon az előadó körül a földön ülő fiatalok. Feszült figyelem, időnként nevetés, csillogó szemek. A feltétel nélkül, ingyenesen szerető Istenről van szó. „Aki hagyja, hogy átölelje ez a szeretet, az boldogító érzéséből életerőt merít, és képessé válik arra, hogy elkerülje a rosszat, tegye a jót” – az előadó Istenről kialakított képünkről beszél magával ragadó tűzzel, lendülettel. Ő Béri László Renátó. A harminckét éves kármelita szerzetes egész lényét meghatározza a küldetéstudat. „Éppen egy lelkigyakorlatos elmélkedést tartottam, amikor gátszakadásként éltem meg a felismerést: nekem az lesz a feladatom, hogy tanítsak, előadásokat tartsak, igét hirdessek. Gazdag lelki örökségünket, azt a kincsestárat, amelyet Avilai Szent Teréz, Keresztes Szent János, Lisieux-i Szent Teréz életműve jelent, átadjam másoknak. Nagy szentjeink élhető és mély spiritualitást közvetítenek, amelyre ma nagy az igény. Az emberek mélységet akarnak.”
Megtérése kezdetén Renátó atya is ebből a forrásból merített. Nem vallásos családban nőtt fel, de a kisiskolást édesanyja beíratta a rendszerváltás eredményeként elindult iskolai hittanra. Ez volt számára a hittel való első találkozás. „Nagy szeretetben nőttem fel” – mondja, és meghatározó élményként emlékezik az elfogadó, szeretetteljes családi légkörre. Tizenöt évesen talált rá a hitre. „A középiskola beilleszkedési krízissel kezdődött számomra. A közösség- és lakóhelyváltás mélyen érintett ebben az érzékeny életkorban. Magam előtt is szégyelltem, hogy sírok reggelente, amikor iskolába kell menni. Ez a mélypont, amelyen aztán egy hónap alatt túljutottam, visszasegített a hithez. Nagy magánytapasztalatot éltem át, úgy éreztem, senki sem tud segíteni rajtam. A gyerekkori hitemhez visszatérve elkezdtem imádkozni. Azt éltem meg, hogy az a valaki, akihez imádkozom, itt van, és szeret engem.” Szinte ezzel a megtapasztalással egy időben született meg benne a szerzetesi hivatás gondolata. Az ózdi középiskolásnak nem volt kihez fordulnia a kérdéseivel. Az internet és a könyvek segítségével tájékozódott, és meghatározó élményeket szerzett. „Szent Faustina nővér naplóját olvasva megérintett az a közvetlen párbeszéd, amit egymást szeretők között tapasztalhatunk meg. Ennyire személyes és meghitt lehet hát a kapcsolat Istennel – csodálkoztam rá.”
A kármelitákhoz is olvasmányélmények vezették el. „Olvastam Keresztes Szent János verseit. Egy kukkot nem értettem belőlük, de a szimbólumok, ahogyan ez a szent Istenről és Istennel beszélt, megpendített bennem egy húrt. Ez az én nyelvezetem is, ahogyan Istenhez fordulhatok – gondoltam.” E-mailben kereste meg az akkori rendfőnököt, akitől szívélyes meghívást kapott, látogasson el a budapesti rendházba. Ekkor harmadikos volt. A Huba utcai templomba belépve úgy érezte: „Itthon vagyok.” Továbbtanulási lapjára már a teológiát írta be, és érettségi után megkezdte a jelöltidőt Budapesten.
„Élt bennem a kétely, attól tartottam, hogy mindez illúzió csupán, amely a menekülésvágyból fakad. Be kellett vallanom magamnak, attól, hogy láttam az Apácashow-t, még nem ismerem a szerzetesség világát. A szüleimben is éreztem a féltést, de ott volt bennem a tűz, hogy mennem kell előre. A kezdeti nehézségek után végre letisztult és megerősödött bennem az érzés: valóban ez az én utam. Beleálltam a szerzetesi életformába, és egyre világosabbá vált számomra, mit jelent az elköteleződés. Nem mindig az a sorrend, hogy az ember biztossá válik valamiben, és aztán meghozza a döntést. Sokszor éppen fordítva van: el kell indulni, és aztán kiderül, miről van szó.”
Az első két év a renddel való ismerkedés jegyében telt, közben végezte a teológiát, majd következett a noviciátus, egy egész éven át tartó „lelki kiképzés”. A kármeliták ehhez Keszthely csendjébe vonulnak el. „Itt nemcsak felkészülünk az előttünk álló időszakra, hanem adott a lehetőség arra is, hogy előjöjjön bennünk minden sötétség, rejtett seb, s végül biztosabban tudjunk igent mondani a hivatásra. Nehéz időszak volt ez, de visszatekintve látom, milyen sokat formált rajtam.”
Az első fogadalom letételével záruló év a teológiával folytatódott: egy év Budapesten, majd három esztendő Rómában, a kármeliták nemzetközi kollégiumában. „A tanulásra, az istenkapcsolatom építésére összpontosítottam, elfoglaltak a belső fejlődésem viharai, így teltek az évek. Aztán hazajöttem, örökfogadalmat tettem, pappá szenteltek, és akkor kezdett világossá válni számomra, hogy mi lesz a feladatom.”
A rendszerváltáskor újjáalakuló kármelita közösségben az idős rendtársak mellett már voltak fiatalok is. A vezetők az 1989 utáni nemzedék tagjaiból kerültek ki. A rend a II. vatikáni zsinat szellemében arról gondolkodott, hogyan értelmezzék újra az alapítói karizmát. „Avilai Szent Teréz arra hívott minket, hogy menjünk, és minél szélesebb körben ismertessük meg az emberekkel misztikusainkat.” Így a rend tevékenységének alappillérévé a kármelita lelkiség átadása, az egyéni lelki foglalkozás – a lelkivezetés, a gyóntatás – vált. Renátó atya is ebben találta meg a feladatát. Elvégezte a lelkigondozói képzést. Lelkivezetőként, gyóntatóként azt tekinti a hivatásának, hogy a Jézus mellett döntő embereket segítse előrehaladásukban. „Az istenkapcsolat építése folyamatos feladat. Az igen csupán a kezdet. Egy egész életet kell leélni Jézussal. S minthogy ez élő kapcsolat, tele van krízisekkel, kihívásokkal. Fejlődnie kell.”
A szerzetes számára ezt a fejlődést a kármelita hagyomány, az imaélet, az állandó reflexió és a lelkivezető segíti. „Sokak tudatában kettősségként él a tevékenység és a szemlélődés. Ez azt az érzetet kelti, mintha e kettő kizárná egymást, mintha nem lehetne együtt végezni azokat. A kármelita hagyományra úgy tekintünk, mint amelyben a szemlélődés jelenti a nagyobb részt, a tevékenység a kisebbet. Avilai Teréz gyakorlata felülírja ezt a mondvacsinált problémát. Nála a szemlélődés és a tevékenység az Istennel való kapcsolat két oldala, amelyek egymásba fonódnak. Krisztusban vagyok, amikor imádkozom, és akkor is, amikor tevékenykedem. Isten bennünk lakik, nincs olyan tevékenységünk, amelyet nélküle végeznénk. Ez a misztikusok forradalma, amelynek alapja, hogy komolyan veszik az evangéliumot.”
Renátó atya erőforrása a Szent Teréztől tanult belső ima, a „személyes együttlét Istennel, amely nem aktivitás, hanem baráti közösség azzal, aki szeret bennünket”. Kár­me­li­taként arra törekszik, hogy naponta kétszer csendben le tudjon ülni, és „együtt lehessen Istennel”. Szerzetesi életét emellett a zsolozsma és a liturgia kíséri.
Nyitottan tekint a jövőbe. „Szeretném tenni a dolgom, ahogy eddig, ott, ahol szükség van rám. A Renátó – renatus – azt jelenti, újjászületett. Kifejezi, amit a feladatomnak tekintek: segíteni másoknak újjászületni. De a saját mindennapi újjászületésemről is szól.”