Madách Imre drámai költeménye közvetlenül a világ teremtésének befejezését követően kezdődik. Az angyalok kara és élükön a három főangyal –Gábriel, Mihály és Ráfael – leborulva dicsőítik Istent, egyedül Lucifer burkolózik dacos hallgatásba és mozdulatlanságba. Az Urat sérti ez, szemrehányóan kérdezi: S te, Lucifer, hallgatsz, önhitten állsz, / Dicséretemre nem találsz-e szót, / Vagy nem tetszik tán, mit alkoték? Lucifer nem titkolja ellenérzését: S mi tessék rajta? (…) / Te nagy konyhádba helyezéd embered, / S elnézed néki, hogy kontárkodik, / Kotyvaszt, s magát Istennek képzeli. / De hogyha elfecsérli s rontja majd / A főztet, akkor gyúlsz késő haragra. / Pedig mit vársz mást egy műkedvelőtől? – / Aztán mivégre az egész teremtés? / Dicsőségedre írtál költeményt, / Beléhelyezted egy rossz gépezetbe, / És meg nem unod véges végtelen, / Hogy az a nóta mindig úgy megyen.
Lucifer szerint tehát az Úr nem szeretetből teremtette a világot, hanem azért, hogy saját dicsőségét zengedezzék az égi és a földi teremtmények. Lucifer Madáchnál nem teremtmény, hiszen az Úr figyelmeztetésére – Csak hódolat illet meg, nem bírálat – öntudatosan feleli: Nem adhatok mást, csak mi lényegem. / (…) Dicsér eléggé e hitvány sereg, / És illik is, hogy ők dicsérjenek. / Te szülted őket, mint árnyát a fény, / De mindöröktől fogva élek én.
Az Úr ettől már haragra lobban: Hah, szemtelen! Nem szült-e az anyag, / Hol volt köröd, hol volt erőd előbb? Lucifer azonban nem retten meg, visszakérdez: Ezt tőled én is szintúgy kérdhetem. Az Úr állítja, hogy öröktől fogva készült a világ megteremtésére: Én végtelen időtől tervezem / S már bennem élt, mi mostan létesült. Lucifer azonban társteremtőnek tartja magát, s amikor az Úr elűzi, akkor sem omlik össze, szembeszállva Istennel a jussának tekintett részt követeli: Nem úgy, ily könnyen nem löksz el magadtól, / Mint hitvány eszközt, mely felesleges lett. – / Együtt teremténk: osztályrészemet / Követelem.
Lucifer vallja: ő a tagadás szelleme, s bár az Úr legyőzte, ez nem azért van, mert erősebb nála, hanem (…) mert az végzetem, / Hogy harcaimban bukjam szüntelen, / De új erővel feleljek megint.
Madách koncepciójában tehát az Úr és Lucifer a két legősibb, öröktől fogva létezett transzcendens erő. William Blake Teremtés című híres festménye juthat eszünkbe, amelyen Isten az ördögöt jelképező kígyótól gúzsba kötve teremti meg az első embert, akibe így szinte belé van kódolva, hogy bűnbe essen. Ez emlékeztet a gnoszticizmus egyik ágának tanítására, amely szerint a Világosság és a Sötétség – vagyis a Jó és a Gonosz – már a világ teremtésének pillanatában összekeveredtek, s ez a magyarázata a rossz jelenlétének a világban.
A talpalatnyi hely, amely Lucifernek jutott, elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy rávegye az embert a bűn elkövetésére, amelynek következménye az Éden elvesztése és a rossz szétáradása a Földön, de ahhoz nem, hogy a sötétség beborítsa az egész mindenséget. Maradt egy parányi fénysugár, amely táplálja a reményt minden kor minden embere számára. S a rosszból, a szenvedésből gyakran születik jó, amikor az emberek lélekben megtisztulva jobban odafigyelnek egymásra, s felébred bennük a vágy szükségben lévő felebarátaik megsegítésére.
Madách Imre drámai költeménye tele van bibliai és keresztény elemekkel. A tragédia kezdetén Isten tökéletesnek minősíti mindazt, amit alkotott. A Teremtés könyve szerint az Úr, miután megteremtette a világot, a hatodik napon így szólt: És látta Isten, hogy mindaz, amit alkotott, nagyon jó volt (Ter 1,31).
Lucifer célja, hogy Ádám totálisan kiábránduljon mindenből, ne higgyen semmiben, jusson el a végső kétségbeesésig, ahonnan már nincs visszaút. Valódi arcát az utolsó, a tizenötödik színben mutatja meg, Éva bejelentését követően – Anyának érzem, oh, Ádám magam / (…) ami eddig kétséges vala, / Most biztosítva áll már: a jövő.
Ádám ekkor a totális reményvesztettségből tér vissza, hiszen látva, hová süllyedt az ember, kilátástalannak ítélve a jövendőt, öngyilkosságra készülődik, hogy ne kelljen az emberiségnek elszenvednie mindazt a szörnyűséget, amit Lucifer álomképben elé tárt. Ekkor azonban Ádám leborul Isten végtelen nagysága előtt, elismerve, hogy a Teremtő a legfőbb Úr, aki nélkül semmik vagyunk, s akinek akarata ellen semmit sem tehetünk: Uram, legyőztél. Ím, porban vagyok / Nélküled, ellened hiába vívok: / Emelj vagy sújts, kitárom keblemet.
Lucifer Ádám Isten előtti leborulását úgy tekinti, mint a tőle való elfordulást. Hiába mutatta be, mi vár az emberiségre, Ádámban megmaradt az istenhit, s a remény is. Ez pedig az emberi lelket teljesen meghódítani kívánó Lucifer számára mindennél elviselhetetlenebb. Durván üvölt rá Ádámra: Féreg! Feledted-é nagyságodat, / Melyet nekem köszönhetsz.
A megvilágosodott Ádám azonban már képes arra, hogy különbséget tegyen a kétféle nagyság között: Hagyd el azt! / Hiú káprázat volt; ez nyugalom!
Lucifer ekkor Évához fordul, akit sikerült ugyan bűnbe vinnie, de aki azóta többször is keresztezte az útját. Az pedig, hogy gyermeket vár, a végső csapás Lucifer számára, hiszen ez azt jelenti, hogy az élet folytatódik, Isten legfőbb teremtménye sokasodik, és nem adja fel a harcot. Lucifer Évát is gyengíteni akarja, azt sugallva, hogy méhének magzata további bűnök forrása lesz: S te, dőre asszony, mondd, mit kérkedel? / Fiad Édenben is bűnnel fogamzott. / Az hoz földedre minden bűnt s nyomort.
Lucifer tehát előrevetíti a tragikus jövőt, hogy Ádám és Éva elsőként született fiai közül Káin megöli testvérét, Ábelt, elkövetve ezzel az emberiség első gyilkosságát, amely ráadásul testvérgyilkosság (Ter 4,1–16). Ám Évában ekkor már ott él a Teremtőtől a lelkébe oltott reménység: Ha úgy akarja Isten, majd fogamzik / Más a nyomorban, aki eltörüli, / Testvériséget hozván a világra. Éva egyértelműen Jézus Krisztus, a Szabadító Messiás majdani megtestesülésére utal.
Lucifer haragja azonban ekkor már határtalan: Fellázadsz-é, rabszolga, ellenem? / Fel a porból, állat. Ádám felé rúg, ám itt megmutatkozik Lucifer hatalmának korlátja, mert bár elég volt neki egy talpalatnyi föld ahhoz, hogy megrontsa az embert, vele szemben ott áll Isten végtelen dicsősége és hatalma. Az ég megnyílik, s az Úr dicsőülten, angyaloktól körülvéve parancsol rá kezdetektől fogva lázadó főangyalára: A porba, szellem! / Előttem nincsen nagyság.
Lucifernek nem marad más, mint görnyedezni, s szavakkal rombolni, ha már tettekkel nem tud: Átok, átok!
Lucifer feladatát az Úr határozza meg: Te, Lucifer meg, egy gyűrű te is / Mindenségemben – működjél tovább: / Hideg tudásod, dőre tagadásod / Lesz az élesztő, mely forrásba hoz, / S eltántorítja bár – az mit se tesz – / Egy percre az embert, majd visszatér. / De bűnhődésed végtelen leend / Szünetlen látva, hogy mit rontni vágyol, / Szép és nemesnek új csírája lesz.
Lucifer szerepe tehát nélkülözhetetlen ahhoz, hogy az ember ne kényelmesedjen el. A Madách által ábrázolt ördög hasonló Goethe Faustjának Mefisztójához, aki így jellemzi önmagát: Az erő része, mely / Örökké rosszra tör s örökké jót művel. / A tagadás a lényegem. Lucifer legnagyobb büntetése, hogy soha nem tudja teljesen megrontani az embert, és végleg elfordítani Teremtőjétől.
További keresztény elemek: A római szín végén az égen feltűnik a kereszt, ami utalás Jézus Krisztus kereszthalálára és harmadnapon történt dicsőséges feltámadására.
A konstantinápolyi színben a pátriárka kifordítja Jézus szeretetparancsát, amikor azt harsogja: Kardot hoztam, nem békét
(Mt 10,34). Ezzel az eretnekek üldözésének, kiirtásának jogosságát igyekszik igazolni, mint ahogy az oly sokszor megtörtént a történelem során: az aktuális hatalom képviselői a legszentebb tanítást is megfosztották eredeti jelentésétől, és a saját szájuk íze szerint alkalmazták, ha úgy kívánta az érdekük. Az eretnekek a 22. – Istenem, Istenem, miért hagytál el engem – és a 35. zsoltárt – Szállj perbe, Uram, azokkal, akik perlekednek velem, harcolj azokkal, akik ellenem harcolnak – éneklik.
A londoni színben a vásári komédiások a bűnbeesést (Ter 3,1–8) adják elő, a köznépnek szánt mulatság lesz a Biblia alaptörténetéből, amit senki nem vesz már komolyan. A kocsmáros is a gúny szintjén profanizálja a Szentírást, többek között Jézusnak az isteni gondviselésbe vetett bizalomról mondott szavait (Mt 6,25–34): Urak, vígan, a tegnap elveszett, / A holnapot nem érjük el soha, / Isten táplálja a madarakat, / S minden hiúság, mond a Biblia.
Az Úr imádsága, a Miatyánk befejező sora szerint a mennyei Atyáé az ország, a hatalom és a dicsőség. A londoni színben egy katona erővel ragadja el egy mesterlegénytől a kedvesét. Amikor ő felháborodik ezen, s megfenyegeti a katonát, társa így figyelmezteti: Ne bántsd. Térj ki előle: / A hatalom s dicsőség mind övé. Vagyis a földön a fegyverek hatalma számít csupán.
A Jézus Krisztusra való utalás az érdekek szintjén jelenik meg, s e tekintetben nem számít a társadalmi hierarchiában elfoglalt hely. Egy koldus elzavarja maga mellől koldustársát, elfeledkezve Jézus tanításáról: Aki kér tőled, annak adj, és attól, aki kölcsön akar kérni tőled, el ne fordulj (Mt 5,42). Ám rögtön utána remegő kézzel az irgalmas Jézus nevében könyörög alamizsnáért: Krisztusnak öt sebére, alamizsnát / A szenvedőnek, édes uraim!
Madách Imre drámai költeményének égi Ura sokkal jobban hasonlít az evangélium szeretet-Istenére, Jézus Krisztusra, mint az Ószövetség haragvó, bosszúálló és büntető Teremtőjére. Igaz ugyan, hogy az Úr parancsát figyelmen kívül hagyó, ősbűnt elkövető emberpárnak vállalnia kell tette következményét, vagyis el kell hagynia a paradicsomot, s ekkor Istenben nincs irgalom: Ádám, Ádám! Elhagytál engemet, / Elhagylak én is, lásd, mit érsz magadban.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy az Úr levette volna kezét legfőbb teremtményéről. Az utolsó színben így önt reményt Ádámba: Emelkedjél, Ádám, ne légy levert, / Midőn látod, kegyembe veszlek újra.
Mintha a szeretet-Isten, Jézus Krisztus öntene reményt a végső kétségbeesésbe zuhant Ádámba, akinek van választási lehetősége jó és rossz között. Ahogy az angyalok kara énekli: Szabadon bűn és erény közt / Választhatni, mily nagy eszme, / S tudni mégis, hogy felettünk / Pajzsul áll Isten kegyelme. / Tégy bátran hát, és ne bánd, ha / A tömeg hálátlan is lesz.
Isten tehát mindig velünk van, világok Teremtőjeként tudja, hogy legfőbb teremténye, az ember gyarló, de folyamatosan figyel ránk: Karod erős – szíved emelkedett: / Végtelen a tér, mely munkára hív, / S ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd / Szünetlenül, mely visszaint s emel, / Csak azt kövesd. S ha tettdús életed / Zajában elnémul az égi szó, / E gyönge nő tisztább lelkülete, / Az érdekek mocskától távolabb, / Meghallja azt, és szíverén keresztül / Költészetté fog és dallá szűrődni. / E két eszközzel álland oldaladnál, / Balsors s szerencse közt mind-egyaránt, / Vigasztaló, mosolygó géniusz.
Az Úr itt amellett, hogy gondviseléséről biztosít bennünket, szinte felmagasztalja az asszonyt, megbocsátva neki az ősbűn elkövetését. Isten mintha előremutatna a második Éva, Mária, a megváltó Jézus Krisztus szülőanyja felé, aki gondolkodás nélkül mondott igent az ő legcsodálatosabb kegyelmére.
A kegyelmes és megbocsátó Isten mutatkozik meg, mintha az egyszülött Fiú, Jézus Krisztus jött volna le közénk. Az Úr Ádámnak és Évának adott búcsúintelme – Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál! – felfogható úgy is, ahogy azt Jézus fogalmazta meg: Veletek vagyok mindennap, a világ végezetéig! (Mt 28,20)
Vagyis Isten mindig itt van velünk, Jézus Krisztus révén. Mi pedig munkatársai vagyunk az Úrnak, cselekednünk kell, itt, a földön, de tekintetünket az ég felé emelve, töretlenül bízva abban, hogy Isten soha nem hagy magunkra, a legreménytelenebbnek látszó helyzetekben sem.
