Varjúfélék parádéja

Az ágyásokban tarka virágszőnyeg pompázott, a nagyréten félmeztelen gyerekek rúgták a labdát, igazi vénasszonyok nyara volt, vagy még egy kicsivel több is annál. Szeretem a hatalmas öreg fákat, és van néhány kedvencem, ezeket minden alkalommal meglátogatom. Elmegyek egy, a többinél is nagyobb és pompásabb, hihetetlenül vastag törzsű platánhoz, amelynek hatalmas koronája is tökéletes formájú, de szeretem a magas kőrist, az amerikai feketediót és még jó néhány társukat is. Büszkén állnak, mintha tudnák, hogy ellentétben az erdei fákkal, itt nem fenyegeti őket sem a fejsze, sem a fűrész.
A sétány mentén úgy százméterenként dolmányosvarjú-párok sétáltak, és időnként átkárogtak egymáshoz. A kis állatkert közelében, a magas fák koronájában szarkák csörögtek. A még lombos ágak között nem volt könnyű megszámolni őket, először ötöt láttam, de később kiderült, heten vannak. Pontosan úgy viselkedtek, mint február végén és márciusban: ugráltak az ágakon, és közben megállás nélkül csörögtek. Márciusban már közel a szaporodás, a tojásrakás ideje, de ilyenkor, októberben? Más madarakat is megtévesztettek ezek a szokatlanul meleg napok. Andris fiam mesélte, hogy egyik este a Kossuth téren hangosan énekelt a fekete rigó. Éppen úgy, mint áprilisban.
Alig hagytam el az állatkertet, „csjek-csjek” hangokkal csókák érkeztek. Egy kis csapat, lehettek talán tízen, és folyamatosan beszélgettek egymással. A gyakori varjúfélék közül már csak a szajkó hiányzott, mert a vetési varjak nem szokták látogatni a szigetet.
A dísztavak tőkés récéi a parton ültek, süttették magukat, és láthatóan szörnyen kelletlenül csusszantak a vízbe, amikor egy kisfiú feléjük szaladt. A part mentén maradtak, és szemrehányóan néztek rá. Jóval később már messziről hallottam egyikük vidám „háp-háp”-ját, ezek szerint nem sértődtek meg nagyon.
Bármikor sétálok a szigeten, csuszkákkal mindig találkozom. Most is három helyen hallottam őket. A kis énekeseknél szokatlan módon a párok a költés után is együtt maradnak, és „tved-tved” hangokkal folyamatosan tartják a kapcsolatot egymással. A szökőkút feltörő vízsugarait néztem éppen, amikor valóban megérkezett a szajkó, az égszínkék szárnyfedőket viselő mátyásmadár. Nem láttam, csak hallottam, de rekedtes hangja egyike azoknak, amelyeket semmivel sem lehet összetéveszteni.