Lépcsőfok az imádság felé

Két másik kitüntetettel együtt Arvo Pärt észt zeneszerző kapja idén a Joseph Ratzinger–XVI. Benedek-díjat a teológiában végzett tevékenységéért. A díjat november 18-án Ferenc pápa adta át a Vatikánban. A hír egyszerű tényt rögzít, első pillantásra talán még meg is lep minket: zene és teológia? Aki azonban ismeri Arvo Pärt művészetét, tudja, jobb helyre nem is kerülhetett volna a kitüntetés. A valóság ugyanis (noha egyre többen próbálkoznak vele) nem törhető szét diszciplínákra, s erről híven tanúskodik az észt zeneszerző életműve, aki csendes elszántsággal – nem túlzás – hármas forradalmat hajtott végre a kortárs európai zenében.
Az 1935-ben született Arvo Pärt családját és nemzetét egyaránt megtépázta a történelem: a II. világháború alatt megélte a német és a szovjet megszállást is, az utóbbi tartós uralma elől először Bécsbe, majd Berlinbe emigrált szeretteivel. Kezdetben az ifjú zeneszerzők megszokott útkeresése jellemezte az életét, majd a hatvanas évekre a Schönberg dodekafóniájának kiterjesztésével létrejött szerialista irányzatban vélte megtalálni saját stílusát. Ezekről az évekről később ezt írja: „Akkora zajt csaptam, hogy nem hallottam benne a saját hangomat.” Egyre több kétség gyötri, és a hetvenes évekre szinte teljesen elhallgat. Felfedezi az európai zene gregorián gyökereit, az ortodox kórushagyomány időtlen áhítatát, a korai polifónia nagyjait – maga sem tudja még, de a forrásoknál időzik. Művészi-lelki virrasztása 1976 és 1990 között termőre fordul: gyors egymásutánban írja új, főként szakrális témájú darabjait, az immár frissen kidolgozott tintinnabuli-technikával. S a reakció? Európa kortárs zenei akadémizmusa semmibe veszi vagy gúnyolja, a közönség azonban a keblére öleli. Nem véletlen: új zenei nyelvezete sokaknak adja vissza a kortárs komolyzene-hallgatás őszinte örömét. Szó sincs egy újabb, a zeneértők körén kívül érthetetlen „izmusról”, módszeréről így vall: „Felfedeztem, hogy elég, ha csupán egyetlen hangot szólaltatok meg gyönyörűen. Ez az egyetlen hang, vagy egy csendes ütés, vagy egy pillanatnyi csend megvigasztal. Nagyon kevés elemmel dolgozom: egy hanggal, két hanggal… egyszerű anyagokból építkezem – egy hármashangzattal, egy bizonyos tonalitásban. A hármashangzat három hangja harangokhoz hasonlít, ezért hívom ezt a kompozíciós technikát tintinnabulinak (harangocskák).”
Arvo Pärt zenéjének további forradalmi vívmánya, hogy nem valamiféle elrugaszkodott, erőltetetten egyénieskedő hangon szólal meg, hanem ihlető forrásait komolyan véve szervesen és közérthetően gondolja tovább azokat. S ez lényeges következményekkel jár. Egyrészt visszahozza a XVII. század óta szinte teljesen elfeledett „statikus” zenei építkezést, amely nem arra törekszik, hogy a zenei történés dramaturgiailag eljusson egy pontból egy másikba, hanem arra, hogy egyetlen középpont köré épüljön, egyre mélyítve annak intenzitását. Másrészt szembefordul a kontrasztok által érzelmi hatás elérésére törekvő zenei expresszivitás több száz éves, egyre erősödő – és a fülünk számára ismerősen csengő – hagyományával. Pärt zenéje nem kifejez, hanem behív: jelenlétre szólít, kairosz-időt formál, és észrevétlenül teremti meg a kontempláció közegét. Valószínűleg ez a vonatkozás az, amire Pärt közönségéből oly sokan a leginkább rezonálnak.
Talán elszoktunk már élet és életmű egységének végletesen túlhaladottnak gondolt igényétől, zeneszerzőnk esetében azonban ez fennáll: Arvo Pärt zenei útkeresésével párhuzamosan tárja fel keresztény gyökereit, s görögkeleti vallásúnak tér meg, hitét azóta is gyakorolva. Műveit így hitelesíti a mögöttük álló személy, aki ritka megszólalásainak egyikében bevallja, maga is csupán közvetítő: „A hit, a vallás irányítja életünk minden folyamatát, még ha ez nem is tudatosul bennünk. A hitnek valóban nagyon fontos alakító szerepe van a kompozícióimban, de azt, hogy ez pontosan hogyan fejeződik ki, nem tudnám elmondani.” Egy rohamosan szekularizálódó, a posztmodern relativizmust gyakran ünneplő Európában ritka jelenség egy ilyen bátorsággal felvállalt következetes életút.
A szakmai távolságtartás idővel megenyhül, majd lassan eltűnik: Pärtet egyre több zeneszerző (többek között Vladimir Martynov, Ola Gjeilo, Lepo Sumera vagy Sven-David Sandström) vallja mesterének, mind gyakrabban játsszák műveit, elismeréseket kap (melyek száma mára felsorolhatatlan), sőt, néhány darabja – filmzeneként – a populáris kultúrába is beépül. S mint minden, kiküzdött és megérdemelt sikert arató nagyság esetében, körülötte is felbukkannak epigonok, irigyek és fanyalgók. Arvo Pärt csendet szólongató, a tudatra és a tudattalanra egyként ható muzsikája azonban lemásolhatatlan: lépcsőfok az imádság felé. Világos teológia és szelíd misztika – Pilinszky kifejezésével: a mélypont ünnepélye.