– Balassagyarmat küldött, a „palóc főváros, a legerősebb”. Édesapád latin költők műveiből készített fordításait rendszeresen olvastam a Palócföld folyóiratban. Jó bölcső ringatott, biztos angyal őrizte: édesanyád. A klasszikus szellemiség (latinitás) és a magyar múlt a város irodalmában is jelen van. És a XX. század. Ki, mi ragadott el először ebben a szellemben?
– Édesapámat kell megemlítenem elsőként, aki az irodalomra, így Balassagyarmat páratlanul gazdag irodalmi múltjára is kinyitotta a szemem. Ő elsőgenerációs értelmiségiként, igen szerény fészekaljból, Vas megyéből került édesanyámmal együtt a palóc fővárosba. A kiemelkedés esélyét abban a szegényparaszti világban, melyben felnevelkedett, két pálya, hivatás tartogatta: a papi és a tanári. Ő tanár lett. Magyar–történelem szakos. Édesanyám mellett, aki osztályfőnököm is volt a gimnáziumban, apám ismertetett meg behatóan az Ipoly-parti kisváros irodalmi életével. Madách és Mikszáth (mindketten szorosan kötődnek Balassagyarmathoz és környékéhez) emlegetett szereplői voltak gyerek- és ifjúkoromnak. Utcánk végében élt Szabó József evangélikus püspök, a híres Madách-kutató, aki az ország legnagyobb Madách-gyűjteményét mondhatta magáénak. Egyik legjobb középiskolai osztálytársam pedig a Templom utca 10. alatt lakott, ahol Szabó Lőrinc töltötte gyerekéveit. Gondold el, bemész a döngő kapualjba, a barátod házába, és az a konyha és belőle nyíló két szoba fogad, mely Szabó Lőrincnek volt egykor otthona, s melyről oly nagy szeretettel emlékezik meg a Tücsökzenében.
– A tanári pálya vonzott vagy az előadó-művészet izgatott jobban?
– Egyszerre mind a kettő. Amikor Budapestre kerültem, az ELTE bölcsészkarára, azonnal jelentkeztem az egyetem Balassi Bálint Szavalókörébe. Szinte valamennyi műsorában szerepeltem öt év alatt. Az estjeinken megtanult Janus Pannonius-, Csokonai-, Balassi-, Kassák-verseket, sorolhatnám tovább a költőket, mindig hasznosítani tudtam egyetemi tanulmányaimban is. Magabiztosságot adott a versek, prózarészletek „fejből való” ismerete. Különösen a vizsgákon vettem nagy hasznát az egyszer már megtanult verseknek; szöveggyűjtemény segédlete nélkül idézhettem a sorokat.
– Az egyetemen szerettél bele Balassi költészetébe?
– Balassi mindig vonzott. Hogyne talált volna meg a személye, versvilága, amikor abban a városban születtem, ahonnan előnevét kapta? Középiskolai tanulmányaimat a Balassi Bálint Gimnáziumban végeztem, ahol a tanárok figyeltek arra, hogy az évtizedekre visszamenő Balassi-kultusznak helyet adjanak. Ha bementem az iskola öreg épületébe, a lépcsőfordulóban az általad is ismert, tisztelt festő, Farkas András Balassi-portréja fogadott. Ezek látszólag mind külsődleges okok, melyek a költőt személyes közelségbe hozzák, de bennem mély nyomot hagytak. Aztán – már egyetemi éveimben – 1974-ben Latinovits Zoltán rendezésében mutatott be szavalókörünk egy felejthetetlen Balassi-estet. Máig eleven élményem.
– Hogyan alakult a pályád, amikor tollat fogtál, és – ha jól emlékszem – szülővárosodról írtál?
– Jól emlékszel. Első írásom a Palócföldben jelent meg, és az egyedeiben még jelen lévő, de akkor már igen fogyatkozó hajdani balassagyarmati középosztályról szól a kis esszé. Az utcánkban lakó, a Partiumból városunkba került szolgabíróról, aki még Adyt is ismerte, Kardhordó Miklós bácsiról, a vívómesterről, s a többi varázslatos figuráról emlékeztem meg. Ők voltak kisvárosi gyerekkorom forgószínpadának főszereplői. Egy másik esszémben a gimnázium öreg tanárait örökítettem meg. Aztán jöttek az irodalmi tanulmányok, ezek már a Vigiliában, a Magyar Naplóban, a Hitelben láttak napvilágot.
– Régi irodalmunk iránti elköteleződésed mondatta ki, hogy a régi magyar irodalom irányt adó sarkcsillag lehet a mai ember számára. „Igazodási pont”..
– Ezt igen komolyan gondolom. Igazodási pont számomra a régi magyar irodalom ismerete. Hogy miért? Nézd, az emberi létezés alapkérdései: az élet, a halál, a szerelem, a mulandóság egészen biztosan hasonló hangsúllyal vetődtek fel a régiségben is, mint ma, csak eleink ezekre a kérdésekre talán szebben, találóbban, az életet méltányolva találták meg a válaszokat. Egyébként legjobbjaink esetében, most az írókra gondolok, a régi korok irodalma ma is kísértő jelenvalóság.
– Érzékenységed a régi és a legújabb művek olvasásakor nem csupán történeti, hanem etikai-eszmei fogékonyság is. A függőhíd metamorfózisa tanulmányköteted már tizenhárom esztendeje erre hívta fel a figyelmet, de a Legenda ez is címmel 2014-ben kiadott esszékönyved ugyancsak. Két fejezete bibliai vonatkozású, meglepő fölfedezésekkel…
– Az Ivan Iljicsre gondolsz és a Szent Lajos király hídjára. Tolsztoj remekében a megigazulás foglalkoztatott. Mikor, milyen sugallatnak engedve képes az ember egyszer csak maga mögött hagyva régi énjét egy új életbe beöltözni? Ez izgatott. Ivan Iljics, akárcsak a jobb lator, biológiai létezése legvégső határán szembesül azzal, hogy az élete nem az volt, aminek lennie kellett volna. Vajon tud-e valami érzékelhető nyomot hagyni erről a felismerésről és erkölcsi megtisztulásról? Leegyszerűsítve erre kerestem a választ. A Wilder-műben pedig az a történet érdekelt, mely a limai tragédia után rejtett szálakon útjára indul, s melynek természetrajzát az evangéliumok mellett Pál apostol írja meg Korinthoszi levelében. Ez a szeretet története. A limai szerencsétlenség áldozatairól haláluk után, megkésetten derül ki szeretetük mélysége, de ekkor eljut azokhoz, akikre irányult, s képes életük megváltására is.
– Keresztény szemlélettel-vallomással figyeled „új csillagzatok” megjelenését, amint a régen fénylőket. Mit jelent számodra ez az elkötelezettség?
– Minden nagy irodalom életelvű. Az igazán jelentős művek hatni akarnak, alakítani, formálni. Arra figyelmeztetnek, amiről Rilke ír az Archaikus Apolló-torzóban: „Változtasd meg élted!” Ebbe az intelembe beletartozik minden, ami életünket az univerzumhoz köti. A világ történéseinek, a mi életünk eseményeinek is megvan a maga metafizikai rendje. Aki nem képes elhelyezni magát ebben a rendben, az önmagát sem érti, és embertársaihoz sem tud eljutni a megértés és érteni akarás igényével.
– Nehéz években együtt jártuk az országot. L. Kecskés András régi hangszeresei mellett ketten voltunk a „csepűrágók”; a vallásos irodalomba ágyazott rengeteg művet is megszólaltattuk. Te a régi magyar irodalmat interpretáltad hitelesen. Nemegyszer tudnunk kellett: „szimat-fülek” is jelen vannak a műsorainkon. Egyszer egy alföldi városban aktív katonatisztek ültek a hátsó sorban. Szordínóra fogtam konferáló szövegemet, de a végén tágra nyílt a lelkünk: a hátsó sorban fújták legodaadóbban Gárdonyi karácsonyi énekét: „Fel, nagy örömre, ma született…” Miként él benned a múlt idő – jelen világossággal?
– Ezek a zenei és irodalmi műsorok életem legszebb állomásai, pillanatai voltak. Persze belejátszik az is, hogy jó pár évvel, évtizeddel fiatalabbak voltunk. Az általad is említett, L. Kecskés András-féle műsor Kálti Márk Képes Krónikáját jelenítette meg a krónika szövegrészleteivel, a korabeli zene, tánc és az iniciálék kivetítésével. Ez a komplex bemutatás Kecskés András leleményét dicséri. Te meg széles kitekintésben az egész kort felvázoltad bevezetődben. Leginkább a diákelőadásokat élveztem, amikor a fél iskola ott zsibongott a még leeresztett függönyök mögött. Az Egyetemi Színpadon húsz éven keresztül mint a Forrás-kör tagja szerepeltem irodalmi rendezvényeken, s tartottam önálló esteket a határokon túli magyar irodalomból. Szép időszak volt, és nagyon sok energiát kivett belőlem.
– A család, az irodalom szeretete. Sosem adtad fel értékrended – így ismerlek. Honnan kapod az erőt íráshoz, előadó-művészethez?
– A felfedezés, a valamire való rátalálás öröme ad erőt a szellemi munkához, legyen az egy vers megtanulása vagy egy tanulmány születése. Bennem is a megszokott mechanizmus működik; addig nem vagyok nyugodt, amíg pontot nem teszek a munka végére. Az értékrend, mint említettem, otthonról hozott, a szülői házból. Nehéz lenne eltérni tőle, annyira meghatározó. Sokszor éreztem, hogy amit az ember nagyon szeret, legyen az esetemben a régi magyar irodalom, az különösebb akadály nélkül tör magának utat a közönség felé. A közönség megérzi, hogy nekem fontos a korszak, a hozzá tapadó életérzés, és ezt figyelmével honorálja. Egy-egy vers befogadhatóságát, hatását családom tagjain mérem le, adok a véleményükre, mely alkalmanként igen szigorú.
– Tollad és szavad munkálkodik; kik lépnek elő mostanában a magyar múltból?
– 2011-ben, Mikes Kelemen halálának kétszázötvenedik évfordulóján Mikes-estet szerkesztettem és adtam elő a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Kijutottam vele Erdélybe is. Már korábban foglalkoztatott a személye. A Törökországi levelek darabjai alkották az összeállítás gerincét. Igyekeztem a legapróbb nyesedéket, forgácsot megtalálni, felvenni, mely tükre lehet egy érzékeny léleknek, az ő lelkének. Ugyanilyen tragikus sorsú, más vonatkozásban Zrínyi Miklós. Mikes úgy marad magára, hogy kihalnak mellőle Rákóczi kíséretének tagjai, Zrínyit magára hagyják. Vannak kiket fényre hoznunk irodalmunk és történelmünk évszázadaiból. És van mit okulnunk sorsukból.
