Fotó: Vatican News
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
A tízparancsolatról szóló elmélkedéseink sorában ma az utolsó parancshoz érkeztünk (Kiv 20,17). Hallhattuk az általános kihallgatás elején. Ezek nem pusztán a szöveg utolsó mondatai, hanem annál sokkal többet jelentenek: a tízparancsolaton átvezető út célba érését, mert mindannak középpontját érintik, amit a tízparancsolatban Isten adott. Ha ugyanis jobban megfigyeljük, az előzőekhez nem fűznek új tartalmat: a „ne kívánd el felebarátod feleségét (…), ne kívánj el semmi egyebet, ami az övé” felszólítások bennfoglaltan már ott vannak a házasságtörést és a lopást tiltó parancsokban. Mi hát akkor a szerepe ezeknek a mondatoknak? Összefoglalása a korábbiaknak? Vagy valami több?
Érdemes tudatosítanunk, hogy az összes parancs feladata az, hogy kijelölje az élet határát, a korlátot, amelyet átlépve az ember elpusztítja önmagát és felebarátját, lerombolja kapcsolatát Istennel. Tehát ha átléped a határt, tönkreteszed magad, tönkreteszed az Istenhez és felebarátaidhoz fűződő kapcsolatodat is. A parancsok erre figyelmeztetnek. A parancsok sorában ez az utolsó „szó” azt a tényt emeli ki, hogy minden határátlépésnek közös belső gyökere van: a gonosz vágyak. Minden bűn rossz vágyból születik. Mindegyik! Elkezd mozgolódni a szív, az ember engedi, hogy magával sodorja a hullám, és már át is lépi a határt. Nem formális határátlépésről, törvényszegésről van szó: olyan határátlépésről, amellyel az ember megsebzi önmagát és a többieket.
Az Úr Jézus világosan elmondja ezt az evangéliumban: „belülről, az ember szívéből származik minden gonosz gondolat, erkölcstelenség, lopás, gyilkosság, házasságtörés, kapzsiság, rosszindulat, csalás, kicsapongás, irigység, káromlás, kevélység, léhaság. Ez a sok rossz mind belülről származik, és tisztátalanná teszi az embert.” (Mk 7,21–23.)
Így megértjük, hogy a tízparancsolat által megtett útnak semmi haszna sem lenne, ha nem érne el erre a szinte, ha nem érintené az ember szívét. Honnan származik ez a rengeteg rosszaság? A tízparancsolat nagyon tisztán és mélyen fogalmaz: az általa bejárt út végállomása – melyre az utolsó parancs vonatkozik – a szív, ha pedig a szív nem nyer szabadulást, minden más vajmi keveset használ. Ez tehát a feladat: megszabadítani a szívet mindezektől a rossz és ocsmány dolgoktól. Előfordulhat, hogy Isten parancsai pusztán egy olyan élet tetszetős külsejét jelentik, amely valójában szolgalét marad, és nem válik gyermeklétté. Gyakran megesik, hogy a fojtogató kifogástalan viselkedés farizeusi álarca mögött valami ocsmány és nem megoldott (probléma) rejtőzik.
Ezzel szemben hagynunk kellene, hogy a vágyakozásról szó parancsok levegyék rólunk az álarcot, megmutassák szegénységünket, és szent megalázkodáshoz vezessenek. Valamennyien feltehetjük magunknak a kérdést: milyen ocsmány vágyak ébrednek bennem gyakran? Az irigység, a kapzsiság, a pletykálás? Ezek mind belülről fakadnak. Valamennyien megkérdezhetjük ezt magunktól, és hasznunkra is válik! Az embernek szüksége van erre az áldott megaláztatásra, ami által felismeri, hogy nem tudja magát megszabadítani, és ami Istenhez kiáltani készteti, hogy szabadítsa meg. Felülmúlhatatlan világossággal magyarázza el ezt Szent Pál, éppen a „ne kívánd” parancsra utalva (Róm 7,7–24).
Ne gondoljuk, hogy meg tudunk változni a Szentlélek segítsége nélkül! Ne gondoljuk, hogy pusztán akaratunk hősies erőfeszítésével meg tudjuk tisztítani szívünket: ez nem lehetséges! Meg kell nyílnunk az Istennel való kapcsolatra, igazságban és szabadon! Erőfeszítéseink csak így lehetnek eredményesek: mert ott a Szentlélek, aki segít előrehaladni.
A Szentírásban megfogalmazott törvény nem áltatni akarja az embert azzal, hogy a szó szerinti engedelmesség elvezeti őt az üdvösségre, hiszen az csak egy mondvacsinált üdvösség lenne, s nem az, amely valójában elérhetetlen. A törvény feladata, hogy ráébressze az embert önnön igazságára, vagyis szegénységére, és ez igazi megnyíláshoz vezesse, személyes megnyíláshoz Isten irgalma előtt, aki átalakít és megújít bennünket. Egyedül Isten képes megújítani szívünket, feltéve, ha mi kitárjuk előtte: ez az egyetlen feltétel; ő mindent megtesz, de nekünk ki kell tárnunk előtte szívünket.
A tízparancsolat utolsó „szavai” mindnyájunkat arra nevelnek, hogy koldusnak ismerjük el magunkat; segítenek, hogy meglássuk szívünk rendezetlenségét; hogy felhagyjunk önző életmódunkkal, és lélekben szegényekké váljunk, hitelessé az Atya színe előtt, s engedjük, hogy megváltson bennünket a Fiú és tanítson a Szentlélek. A Szentlélek a tanítómester, aki vezet bennünket: engedjük, hogy segítsen nekünk! Koldusok vagyunk – kérjük ezt a kegyelmet!
„Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa” (Mt 5,3). Igen, boldogok azok, akik nem áltatják tovább magukat azzal, hogy ki tudják menteni magukat saját gyengeségükből, Isten irgalma nélkül, mely az egyedüli, ami gyógyulást tud adni. Egyedül Isten irgalma gyógyítja meg a szívet. Boldogok, akik beismerik gonosz vágyaikat, s bűnbánó, alázatos szívvel nem igaz, hanem bűnös emberként állnak Isten és a többi színe ember előtt. Olyan szép, amit Péter mondott az Úrnak: „Menj el tőlem, Uram, mert bűnös ember vagyok!” Szép ez az imádság: „Menj el tőlem, Uram, mert bűnös ember vagyok!”
Ilyenek azok, akik tudnak együttérezni másokkal, akik képesek irgalmasan bánni másokkal, mert az irgalmat (előbb) ők is megtapasztalták.
Fordította: Tőzsér Endre SP
