Bármelyik percben meghalhat, üzenték a kórházból, és én tudtam, éreztem: ha ezt a lehetőséget elmulasztom, akkor képmutatás nélkül a sírjához sem állhatok oda. Világos volt előttem, hogy ez az a perc, amin túl már minden késő, hogy ami most még képlékeny, innentől örökre megváltoztathatatlanná fog merevedni.

Mégiscsak az anyám! – mondogattam magamban, ahogy erősödő szívdobogással felfelé lépdeltem az ódon kórházépület lépcsőjén. Nem tudtam, mit fogok mondani, amikor beléptem hozzá. Sápadtan és mozdulatlanul feküdt, de a szemén láttam, hogy megismer. Elszorult a torkom, ahogy közelebb léptem, és anélkül, hogy bármit is ki tudtam volna nyögni, egy számomra is váratlan mozdulattal megsimogattam, majd megfogtam a kezét. Mindketten sírtunk. Sokáig. Hogy meddig, nem tudom, de ezek a könnyek hosszú évek gyűlölködésének égig érő kerítését voltak képesek elmosni.

Anyám másnapra jobban lett. Pár nap múlva evett, egy hónapra rá otthon volt. Még most is él. Ez idő tájt értettem meg mélyen hívő öreganyám szavait: a harag farag. Hogy a szeretet mire képes? Ezt most mondtam el

Innen üzenem hát minden embernek, hogy a béküléssel ne várják meg az utolsó pillanatot. És főleg az utolsó utánit ne. Hogy a karácsony a szeretet ünnepe? Az is. De inkább a békéé. Mert az a kisded, aki e napon jött közénk, és akit szelídségéért feszített keresztre a durva világ, már előre megbocsátott mindezért.