Mindkét katolikus közszerepléseket vállaló értelmiségi, azaz rendszeresen foglal állást a szélesebb nyilvánosság előtt korunk kisebb-nagyobb kérdéseiről. A nézőpontjuk között megmutatkozott eltérés nagyon is jellemzőnek tűnik a mai viszonyok közepette. Sokan ugyanis folyamatosan a nagyobb történelmi összefüggéseket vizsgálva és a gazdaság, a statisztikai adatok, a jog, egyszóval a társadalom szempontjából próbálják értékelni a kereszténység aktuális helyzetét, míg mások inkább a kereszténység belső folyamatait tartják szem előtt. Az utóbbiak nemritkán nosztalgiával tekintenek vissza olyan időszakokra, amelyekben a kereszténység véleményük szerint egységesebb és meggyőzőbb volt, és szívesen visszavonulnának gyerekkoruk egyházának falai közé.
Ám akármilyen szemmel tekint is valaki a kortárs viszonyokra, több olyan tényezőt felfedezhet, amely lehetőséget ad arra, hogy megvilágítsuk és érthetővé tegyük a kereszténység legalapvetőbb jellegzetességeit és szándékait, mégpedig olyan módon, ahogyan korábban nem tudtuk. Mert akár az átfogóbb világméretű vagy európai folyamatokat, akár a kereszténység belső alakulását vesszük szemügyre, lépten-nyomon tisztázatlan kérdésekbe ütközünk. Úgy vélem, elsősorban három ilyen tényezőre érdemes ma ügyelnünk: egyrészt a vallás megítélésének, másrészt a vallás és az erőszak összefüggésének, harmadsorban pedig a spiritualitás általános diadalútjának problémáira.
Ami az első kérdést illeti, az elmúlt két évtizedben egymást érték azok a helyzetelemzések, amelyek a vallás újfajta világméretű (és európai) térhódítását, vagy éppen ellenkezőleg, a vallás újfajta világméretű (és európai) eltűnését hangsúlyozták. Nyilván még sokáig nem számíthatunk arra, hogy a kétféle, egymástól gyökeresen különböző álláspont képviselői egyezségre jutnak, de ennél sokkal érdekesebb, hogy a vallás korunkban betöltött szerepének vizsgálata ritkán jár együtt a vallás lényegének meghatározására vonatkozó igénnyel. Egyáltalán mit tekintenek vallásnak azok, akik szerint a XXI. század ismét a vallásé lesz, vagy éppen teljesen elveszíti látóteréből a vallást? Mi tér vissza, ha visszatér a vallás, és mi tűnik el, ha nyoma vész? Nyilván nem az archaikus népek vallási világa, hanem valami egészen más – de mégis pontosan mi?
A legegyszerűbb megoldást sokáig az jelentette Európában, ha a vallást a szent fogalmának segítségével próbálták meghatározni. Ennek értelmében a vallás nem más, mint a szenttel összefüggő meggyőződések és cselekmények rendszere. A szentet pedig egészen egyszerűen a profánnal szembeállítva volt szokás leírni, azaz szentnek minősítették azt, ami eltért a hétköznapitól, a megszokottól, ami szent helyekkel és szent napokkal térben és időben elkülönült a szokványostól. Csakhogy a kereszténység éppen ennek a roppant egyszerű eljárásnak a helytállóságát nem tudja elfogadni. Jézus Krisztus alakja már önmagában véve átlépi a szent és a profán határát (falánknak és borisszának is gúnyolták), és a kereszténység pontosan azzal az igénnyel lép fel, hogy a világ, az anyag valóságával egészen bensőséges kapcsolatot létesítve Isten a szentség szférájába von mindent, ami létezik. Mit tekintsünk hát vallásnak a kereszténység után? Mivel Európában is egyre népszerűbbek azok a vallások, amelyek még valamiféle felsőbbrendű lénnyel vagy Istennel sem számolnak, a helyzet ma különösen érdekes.
Az adott körülmények között a kereszténységnek óriási esélye van arra, hogy világosan bemutassa, mit tekint a vallás lényegének. Nyugodt szívvel kereshet szövetségeseket a saját hagyományain kívül eső vallási tanokban, mert a vallással kapcsolatban ma olyan alapvető kérdések tisztázása tűnik fontosnak, amelyek nem csak a kereszténység szempontjából életbevágóak. Ilyen kérdés például, hogy miként kapcsolódnak össze a kisebb-nagyobb csoportok (család, rokonság, nemzet vagy kontinens) és a vallási önértelmezés, illetve egyáltalán össze szabad-e kapcsolódniuk. Hogyan függenek össze a valóságról nyert természettudományos ismereteink a vallási világképpel? Mi tekinthető szentnek: vajon csakis Isten, vagy neki köszönhetően az emberi és a természeti világ különböző tényezői is? Lehet-e szent az emberi személy, az alkotmány vagy bármi más, ami az újkorban a szentség rangját követelte magának? Milyen helyet foglalnak el a vallási szövegek az emberiség kultúrájában és irodalmában? És a kérdések sora még hosszan folytatható lenne.
A vallás mibenlétének kérdésével szervesen összefügg az a vád, amely az utóbbi időben rendszeresen felmerül, ha vallási kérdések kerülnek terítékre. Egyre gyakrabban állítják, hogy a vallásoknak azért sem lehet helyük a modern világban, mert eredendően erőszakosak és erőszakra hajlanak. Nemcsak arról van tehát szó, hogy egyik vallásnak sem makulátlan a történelme, és bármilyen magasrendű erkölcsöt hirdessenek is, bőven van szégyenkeznivalójuk, ha visszatekintenek a múltjukra. Az újabb valláskritika elvi álláspontot fogalmaz meg: a vallások irracionálisak vagy kirekesztőek, s ezért elkerülhetetlenül erőszakos megnyilvánulásaik vannak.
Ezzel kapcsolatban a kereszténység ismét bátran szövetségesek nyomába eredhet, mert olyan általános problémával szembesül, amelynek megválaszolásához általános támpontokat is találhat. Például az úgynevezett tengelykor vallási újdonságaiban. Bő fél évszázada széles körben tengelykornak nevezik azt a Krisztus előtti évezred dereka körüli időszakot, amelyben újfajta vallási és erkölcsi elvek jelentek meg szerte a világon, kontinenseken és vallásokon átívelő egységgel. Ezen újdonságok többek között abban nyilvánultak meg, hogy a nagy tengelykori vallási szövegek elutasították az erőszakos vallási áldozatokat, nem voltak hajlandóak szentnek tartani a földi hatalom birtokosait, és egyetemesen minden ember javát tartották szem előtt. Ezzel párhuzamosan a törzs vagy a nép erőszakos megvédésének eszményképét felváltotta az erőszakot elszenvedni kész önkéntes áldozat eszménye – és a kereszténység úgy véli, hogy alapítójának életében ez az eszmény jutott egyedülálló csúcspontjára.
Nem arról van szó, hogy a kereszténységnek fel kellene oldódnia e vallási és erkölcsi eszmények rendszerében. Ez ellen minden teológus tiltakozna. Annak viszont nincs akadálya, hogy saját maga megértetéséhez felhasználjon olyan általános (kulturális, vallási és erkölcsi) meggyőződéseket, amelyek ma különös érdeklődésre tarthatnak számot, nem utolsósorban az erőszak problémájának szempontjából.
Az sem jelentéktelen tény továbbá, hogy az észak-atlanti világban (Amerikában és Európában) hosszú ideje nem tapasztalt spirituális érdeklődés figyelhető meg. Széles tömegekben ébred fel annak az igénye, hogy szellemi és lelki tartalmat adjanak az életüknek, és kapcsolatba lépjenek a valóság olyan dimenzióival, amelyek túlnyúlnak a közvetlenül tapasztalható tényezőkön. Az újfajta spirituális robbanásnak természetesen számos visszás fejleménye van, összességében viszont mérhetetlen nagy lehetőséget kínál a kereszténység számára, amely történelme folyamán hallatlan spirituális bölcsességet halmozott fel, egyszerűen csak elfelejtette azt, s már sem a szószéken, sem a gyóntatószékben nem kínálja fel minden esetben a belsőleg gyötrődő mai embernek.
Nem volt még olyan időszak a kereszténység történelmében, mint a mostani, amikor bárki számára hozzáférhetők a keresztény lelkiség nagyjainak írásai. A kolostorok, a magánkönyvtárak és a kézirattárak rejtett világából néhány évtized leforgása alatt hallatlan kincsek váltak elérhetővé a nyilvánosság számára, és szörnyű mulasztás, ha nem kínáljuk fel tapasztalataikat korunk útkeresőinek.
Általánosságban ugyanis talán kijelenthető, hogy a kereszténység olyan válaszokkal és felvilágosításokkal szolgál, amelyekhez a kor átlagos tudatában (ha létezik ilyen) gyakran egyszerűen nincsenek kérdések. Ha valakiben nem él az igazság megismerésének emésztő vágya, ha nem nyugtalanítják az emberi létezés korlátai és határai, ha nem rémiszti meg az élet végessége, ha nem érez olyan elementáris igényt a boldogságra, amelyet semmivel sem tud kielégíteni, amit maga körül talál, akkor nem könnyen tud mit kezdeni azzal, amit a kereszténység elé tár. Csakhogy ma mintha pontosan ez a nyugtalanság lenne elterjedőben – és ha a vallás körüli bizonytalanságra meg a vallási alapú erőszak problémájára érdemes reagálni keresztény részről, mégpedig tágabb összefüggést megrajzolva, akkor a spirituális nyugtalanságra egyenesen kötelesség.
