Vízkörkép

A forrongó Közel-Kelet országai nemcsak a vallási, világnézeti ellentétek, valamint a kőolaj- és földgázkészletek feletti uralom megszerzése miatt harcolnak egymással, hanem több tanulmány vélekedése szerint az édesvízhez való szabad hozzájutás kontrollálása miatt is egyre kiélezettebbek a felszültségek. Afrikában a szubszaharai országokban már hosszú évtizedek óta életbevágó gondot jelent a megfelelő mennyiségű és tiszta víz, illetve a legalább minimális szintű csatornázás biztosítása. Ázsia és Latin-Amerika egyes térségeiben is válságos a helyzet a bizonyos területeken állandósuló vízhiány miatt. Európában különösen az észak-mediterrán országokban (Görögország, Olaszország, Spanyolország, Portugália) jelentkezik visszatérő vízhiány. Barcelonában például előfordult már, hogy elfogytak a város vízkészletei, és nemzetközi segítségre volt szükség a vízhiány megoldására.

A világon rendkívül egyenlőtlen a víz területi eloszlása. Különösen a fejlődő országokban óriási erőfeszítéseket igényel a tiszta vízhez, valamint a vízzel összefüggő minimális közegészségügyi szolgáltatásokhoz való szabad hozzáférés biztosítása. A vízhiányos területeken élő hárommilliárd ember nagyobb részének ez csupán minimális szinten adatik meg.

A fentiekben összegzett kép már évtizedek óta ismert. Éppen ezért 2000-ben száznyolcvankilenc ENSZ-tagállam kötelezte el magát amellett, hogy 2015-ig eléri az úgynevezett millenniumi fejlesztési célokat, más országok pedig arra vállaltak kötelezettséget, hogy „felére csökkentik azoknak az arányát, akik tartósan nem jutnak egészséges ivóvízhez”. Születtek azóta e célokat megerősítő határozatok, jelentések az elért az eredményekről, és valamit javult is a helyzet, ám a kitűzött cél a vízhez való hozzáférés biztosítása terén korántsem teljesült.

A 2013 őszén Budapesten megrendezett Víz Világtalálkozó is csupán rögzíteni tudta a sokasodó problémákat. A Budapesti Nyilatkozat megerősítette a nemzetközi közösség elköteleződését és felelősségét a megoldások keresésében, illetve a segítségnyújtó akciók mielőbbi elindításában.

Idén március elején Óscar Andrés Rodríguez Maradiaga hondurasi szalézi bíboros az ENSZ New York-i székházában felhívást tett közzé annak érdekében, hogy védjék meg az emberek jogát a vízhez és az alapvető higiéniához, s ezzel előzzék meg milliók halálát – szóltak a tudósítások. A bíboros többek között kijelentette: „Az idei Világgazdasági Fórumon, amelyet az év elején tartottak meg, kilencszáz szakértő megállapította, hogy az édesvíz hiánya a legnagyobb egyedi kockázati tényező a mai világban. A kevés víz közegészségügyi veszélyt jelent világszerte, befolyásolja az élelmiszer-termelést, növeli a szegénységet, a konfliktusokat a közösségeken belül és közöttük, s felerősíti a klímaválság hatását.”

A víz helyzete az Európai Unió tagállamaiban

Az Európai Környezetvédelmi Ügynökség a napokban kiadott jelentése (Az európai környezet – Állapot és előretekintés 2015) a fejlődő országokhoz képest más jellegű problémákat említ, de a vízzel foglalkozó fejezet címe a következő: Európa távol áll a vízpolitikai célkitűzések elérésétől, vizeinek ökoszisztémái pedig messze nem egészségesek. Ez is jelzi, hogy sok gonddal küszködünk az Európai Unió tagállamaiban is. Hosszan sorolják e problémákat. A felszíni víztesteknek valószínűleg csak az 53 százaléka teljesíti a vízügyi keretirányelv 2015-re kitűzött, jó ökológiai állapot eléréséről szóló célját. A folyók és az átmeneti vizek általánosságban rosszabb állapotban vannak, mint a tavak és a parti vizek. A felszíni víztestek ökológiai állapotát illető aggályok Közép- és Északnyugat-Európa azon területein a legkomolyabbak, amelyekre intenzív mezőgazdasági tevékenység és nagy népsűrűség jellemző. A Fekete-tenger és az Északi-tenger régióiban lévő parti és átmeneti vizek állapota is aggodalomra ad okot.

Ugyanakkor elmondható, hogy az édesvízkészletek műtrágyákból és mesterséges tápanyagokból eredő tápanyagszintje csökken. Európa folyóiban 1992 és 2011 között a foszfát átlagos szintje 57 százalékkal, míg a nitráté 20 százalékkal esett vissza. De még mindig súlyos a helyzet Észak-Franciaország, Anglia, Ír ország, a Benelux-államok, Németország, Dánia és Olaszország felszíni vizeiben. Magyarország ebben a tekintetben az európai uniós átlagnál valamivel jobban teljesít.

A városok az édesvízhez való biztonságos hozzáférés miatt egyre nagyobb mértékben függhetnek a felszín alatti vizektől. Ez sürgős megoldásra váró problémát vet fel számos nagyvárosban (lásd például Barcelona esete), ugyanis a felszín alatti vizek feltöltődése gyakran igen lassú folyamat. Itt sem szabad megfeledkezni az éghajlatváltozásnak a várható vízkészletekre gyakorolt közvetett hatásairól, sem a víz mennyiségére, sem pedig a minőségére nézve. A legújabb elemzések azt hangsúlyozzák, hogy Európában egyre erősebb az élelmiszer-, a víz-, az energia- és az alapanyag-szükségleteket kielégítő erőforrás-használati rendszerek egymásrautaltsága. Azaz, ha csak az egyik részelem is sérül – például nincs elegendő mennyiségű vagy minőségű víz –, akkor a többi részelem működése is veszélybe kerülhet, hiszen a víz nemcsak az élelmiszer-előállításhoz szükséges – hűtővíz nélkül a hagyományos energetikai rendszerek is leállnak.


Vízügyek Magyarországon

Mi a helyzet a vizekben egyszerre gazdag és szegény Magyarországon? Hazánkban más típusú gondokkal küzdünk. A vezetékes ivóvíz-ellátottság 98 százalékos, a szennyvízközmű-ellátottság 74-75 százalékos. Ahol nincs központi csatornázás, ott egyedi úgynevezett közműpótlók segítenek a szennyvízkezelésben. Az is igaz, hogy maradt még néhány száz kisebb-nagyobb település, ahol az ivóvíz arzénmentesítését meg kell oldani. A víz minősége, „víztesteink” állapota néhány paramétert tekintve jobb az európai uniós átlagnál, más paraméterek vonatkozásában azonban rosszabb, azaz van teendő bőven. Itthoni viszonyok között esetenként komoly károkat okoz az árvíz, a belvíz és az aszály egyre gyakoribb jelentkezése. Hazánk a Föld egyik legzártabb medencéjének a legmélyén helyezkedik el, ahová a vizek három irányból érkeznek, és délre távoznak. Az országhatárokon belépő víztömeg átlagosan 112 km3/év, míg az országhatáron kilépő víztömeg 117 km3/év. A két érték különbsége 5 km3/év. Ehhez jön a hazai lefolyás, amely arányait tekintve a kontinensen az egyik legalacsonyabb érték, mindössze 5 százalék (6 km3). A készletek második legnagyobb pozitív összetevője a csapadék, amely megközelítőleg a befolyó felszíni készlet felével egyenlő, mintegy 600 mm/év. Mindez azt is jelenti, hogy ésszerű vízvisszatartás és csapadékvíz-gazdálkodás révén a vízgazdálkodás és a mezőgazdaság tartalékai jelentősek. A hazai vízelhasználás a felszíni vízből történő hazai lefolyásnak mintegy hatodát teszi ki. A fennmaradó 5 km3-t átadjuk déli szomszédunknak.

Ez a kilépő víztömegnövekmény alapvetően a hazánkban keletkező és párolgás után megmaradó víztömegből belvízelvezetéssel eltávolított, valamint a mélységi vizekből kitermelt és a vízellátáson, majd a csatornahálózaton keresztül eltávolított víztömegből áll. A problémát nemcsak az jelenti, hogy hazánk vízkészletének 95 százaléka határainkon kívülről származik, hanem az is, hogy nem csupán a határainkon kívül keletkező víztömeget, hanem a hazánkban keletkező vizeket is átengedjük alvízi országaink számára.

Csak az elmúlt húsz évben többször is súlyos károkat okozó árvíz pusztított az országban. Az 1998 és 2002 között eltelt időszakban minden évben volt árvíz, esetenként igen súlyos, például a Tiszán ötszáz évenként egyszer előforduló erősségű. 1998 és 2001 között árhullámok vonultak le a Tiszán. Tarpánál 2001-ben gátszakadással is járó árhullám volt, a Túr árvize miatt szükségessé vált beavatkozásokkal együtt húsz település mintegy tizenkétezer lakóját telepítették ki. 2002 késő nyarán a Dunán, 2006 tavaszán pedig a Dunán és Tiszán is erős árhullám vonult le. 2010-ben a Tiszán, 2013 kora nyarán a Dunán volt rekordokat döntő árvíz. Könnyen előfordulhat, hogy idén is meg kell majd küzdenünk az áradással. A Tisza mentén az elmúlt évek hatalmas károkat okozó árvizeinek megelőzése érdekében – a gátak emelése mellett – a Vásárhelyi-terv továbbfejlesztése jelenti a megoldást.

A terv az alapvető árvízszint-csökkentési cél mellett azt is megfogalmazta, hogy az árapasztás megvalósítására műtárgyakból és tározókból álló árapasztó-rendszert kell kialakítani, amely lehetővé teszi a tározókban és környezetükben az ártéri gazdálkodás fokozatos kialakulását és kialakítását, azaz a lezúduló vizek egy részének megfogását és az azzal való gazdálkodást.

Az eredeti tiszai folyószabályozás, a töltések felhúzása, azok fokozatos emelése növelte a belvízveszélyt. Magyarország területének valamivel több mint 40 százaléka belvíz által veszélyeztetett. Ez nem azt jelenti, hogy az összes területen egy időben lenne belvíz, de bizony az elmúlt években is többször előfordult, hogy 400–500 ezer hektárt (a termőterületeink tíz százalékát) borította belvíz több héten keresztül. A vízügyi feljegyzések szerint az első valóban súlyos belvizes időszak az II. világháború idejére esik. A következő ilyen időszak jó húsz évre rá, az 1960-as évek második felében jelentkezett, majd a ’70-es évek elején. Aztán huszonöt-harminc évig nem volt igazán nagy probléma. Ez köszönhető egyrészt a csapadékviszonyok szerencsés alakulásának, illetve a több tízezer kilométeres belvízelvezető csatorna szakszerű működtetésének, karbantartásának. Egy ideig azt lehetett hinni, hogy a probléma megoldódott. Aztán 1999-től, amikor egy erős árvizes periódus kezdődött, visszatért a súlyos belvízhelyzet. 2000-ben 400 ezer hektárt meghaladó területen jelentkezett a belvíz, majd néhány „csendesebb” év után 2010-től gyakorlatilag minden évben jelentős belvízkárról számolhatunk be.

Ugyanakkor a 2011, 2012, 2013-as években a belvizes időszakot aszályos, két esztendőben pedig szélsőségesen aszályos időszak követte. A belvizes és a vízhiányos időszakok váltakozása miatt egyre inkább előtérbe kerül a belvízgazdálkodás kérdése. A belvízgazdálkodás lényege, hogy a vízrendezési művek célszerű üzemeltetésével a levezetés szabályozható, késleltethető, a belvizek medertározással, övgátolt legelőkön, valamint belvíztározókban visszatarthatók, s ezek a vizek később öntözésre is felhasználhatók. A belvízgazdálkodás a vízrendezési és a mezőgazdasági tevékenység egységes szemléletű alkalmazásával a belvizes és az aszályos időszakok kártételeinek csökkentésére egyaránt hatékony eszközt jelent. A vizek újrahasznosíthatóságának alapkövetelménye a visszatartott, tározott víz megfelelő minősége. Korábban a belvizek létét kifejezetten károsnak ítélték, ahogy ezt a „mezőgazdasági vízkárelhárítás” fogalma is kifejezi. A vizekkel való felelős gazdálkodás azonban felhívja a figyelmet a vizek visszatartásának fontosságára is. Egyre inkább elfogadott szakmai álláspont, hogy a „káros” vizek helyett „többletvizekről” van szó, amelyek máshol vagy helyben hasznosíthatók, például a felszín alatti vizek pótlására.

Az 1980-as évek eleje óta (1983-ban volt az évszázad egyik legpusztítóbb aszályos időszaka) az aszály előfordulásának gyakorisága és intenzitása növekszik. 1992-ben és 1993-ban, majd 2000-ben, 2002-ben, 2003-ban, illetve a 2006 és 2009 közötti időszakban, valamint a 2011 és 2013 közötti három évben rendkívüli aszály pusztított. (Kivételt csak a 2010-es év jelentett, amikor a csapadékmennyiség csaknem 70 százalékkal meghaladta az átlagot.) Az aszálykárok enyhítésének csak részleges megoldása az öntözés, hiszen termőterületeink legfeljebb 10 százalékán tudnánk öntözni, de ennek a negyedét sem használjuk ki. Ám létezik számos más, vízügyi vagy termesztéstechnológiai megoldás, amelyek használatára egyre inkább fel kell készülnünk.

A jövőben – leginkább a globális éghajlatváltozás következményeként – a hőmérséklet emelkedése mellett a csapadék időbeni eloszlásának szélsőségesebbé válására is számítanunk kell. Ez fokozza egyrészt a rendkívül csapadékos, másrészt a vízhiányos, aszályos időszakok előfordulásának valószínűségét. Így a belvizes időszakokat követő hetekben-hónapokban valószínűleg számottevően nő az aszályhajlam is. Erre kell felkészülnünk.

Nemes Csaba