Igazságra vezető kísérletek

Jól emlékszünk még arra, hogy január 7-én két fegyveres behatolt egy szatirikus lap szerkesztőségébe, és ott több embert megölt. A gyilkosok a vallás nevében léptek fel azok ellen, akik évek óta vallásgyalázó karikatúrákat jelentettek meg. Számos kérdést felvetett ez a merénylet, a megnyilatkozók ugyanakkor érthető szempontok miatt nehezen tudtak tárgyilagosak maradni. Ezért is lehet figyelemre méltó Williams A vallási gyűlölet és a vallás megsértése című tanulmánya, hiszen a szerző még a terrortámadás előtt ír mindarról, ami később felmerült bennünk.

Nagy-Britanniában „heves és tartós vita” bontakozott ki azzal a törvénnyel kapcsolatban, amely a vallási gyűlöletre való uszítást bűncselekménnyé nyilvánítja. Érdekes módon mind a két oldal megfogalmazta aggályait. A szekularizmus szószólói attól féltek, hogy nem kritizálhatják a vallást, míg a vallásos emberek azt sérelmezték, hogy korlátozva lesz saját álláspontjuk azon részének a kifejtése, amely más vallások tanaiba ütközik. A feszültség ebben az esetben két liberális eszme, a kisebbségek védelme és a szólásszabadság összeütközéséből adódik. A kérdés az, hogyan egyeztethető össze a csoport és az egyén joga?

A probléma persze általában nem olyan szélsőséges módon merül fel, mint a szatirikus lap esetében. Nem ritka, hogy egy vallás tanai igazságának kifejtésénél saját kizárólagosságának hangsúlyozásával sérti más vallások híveit. Az is előfordul, hogy valaki általában a vallások ellen érvel úgy, hogy közben nevetségessé teszi azokat. Ráadásul az európai történelemben a vallás bírálata sokszor a hatalom elleni lázadás „mellékterméke” volt. Az anglikán teológus hangsúlyozza, hogy korlátlan szabadság a közéletben sem kívánatos. A szavak „valóban sebeznek”. Nem lehet abszolút szabadságot biztosítani azoknak, akik mások meggyőződését bírálják, függetlenül attól, hogy mi is az. A fenti eset vitájában is felmerült az az érv, hogy míg az etnikai hovatartozás mindenki számára adottság, addig a vallási identitást magunk választjuk. Rowan Williams kifejti, hogy ez nem egészen így van. Európában és Észak-Amerikában már nem feltétlenül, de a világ más részein a vallásos lét nem választás kérdése. A hitbeli meggyőződéshez az egyénnek ugyanúgy hűnek kell lennie, mint ahhoz a nemzethez, amelybe beleszületett.


A „sértéshez” persze szükség van valakire, aki „megsértődik”. Ha a hatvanas évek amerikai polgárjogi mozgalmára gondolunk, akkor a faji szegregáció híve biztosan mélységesen felháborodott, hallva Martin Luther King beszédeit. Ám nyilvánvaló, hogy ebben az esetben erre senki nem lehet tekintettel. Persze fontos különbséget tenni a kritika és a becsmérlés között. Az előbbit mindenkinek el kell viselnie még akkor is, ha nem ért egyet vele, vagy nyilvánvaló, hogy a másik fél egyszerűen félreérti a helyzetet, a vallási tanítást vagy a gyakorlatot. Ha ugyanis nem kellően gondosan lépünk fel a bírálóval szemben, akkor magunk is okot adhatunk az erélyesebb viszontválaszra. A szerző a tanulmány végén csupán annyit jegyez meg, hogy a durva hangnemű vita és egy álláspont abszolutizálása egyaránt megnehezíti az értelmes közbeszéd lehetőségét.

„Az ateizmusról gyakran beszélünk úgy, mintha az egy zárt rendszer lenne” – írja Rowan Williams Mi az ateizmus? – Hitetlenség és a hitek világa című értekezésében. Pedig az ateizmus szót sem minden korban használták ugyanúgy. Szent Polikárpot, Szmirna püspökét például a II. században a római hatóságok ateizmus vádjával ítélték máglyahalálra. Van olyan vallás – például a buddhizmus –, melyet más vallások képviselői gyakran vádolnak ateizmussal. A modernitás ateizmusa ugyanakkor más forrásból ered. Legtöbbször nem állít valamit, sokkal inkább a zsidó-keresztény istenképet tagadja, felvetve ennek morális ellentmondásosságát és ideológiai jellegét. Rowan Williamsnek az a véleménye, hogy a „szilárd vallási identitás kialakulásához” szembe kell nézni azokkal az érvekkel, melyeket az ateisták felhoznak. Ez a látásmód megakadályozná a hívő embert abban is, hogy a világ problémáira mindig előre elkészített válaszokkal rukkoljon elő. Istent nem használhatjuk tökéletlen tudásunk elleplezésére, szűklátókörűségünk igazolására, vagy arra, hogy előítéleteinkben megerősítsen bennünket. A szerző más vallások jobb megértésére egy sajátos módszert ajánl – kísérletképpen. Próbáljuk meg egyszer azokat a fő elemeket megvizsgálni, amelyeket az egyes vallások tagadnak. Természetesen itt is szükség van megfelelő érzékenységre. De ha kellően nyitottak vagyunk, akkor talán kiderülhet, hogy az egyik vallási hagyomány által tagadott nézet nem feltétlenül áll szemben azzal, amit a másik tanít.