A 2009. év Stephanus-díjasai: Vágyakozás a Nagy Négyesre

1975-ben József Attila-díjat,2000-ben Arany János-díjat kapott. 1997 óta készíti a Duna Televízióban Beavatás című esszésorozatát. Számos regény, novellás- és esszékötet jelzi pályáját, köztük A szoba, Iskolavár, Várkonyi Krónika, 77 magyar rémmese. Az idei Szent István Könyvhétre újból megjelentette a Szent István Társulat Csata minden áldott nap címû, önéletrajzi ihletettségű ifjúsági regényét.

Ön az utóbbi években egyre inkább a társadalmi közgondolkodás felé fordul műveiben. Ez lenne ma az irodalom küldetése?

– Nem gondolnám, hogy fordultam volna különösebben akármerre. Remélem, hogy talán értem, csiszolódtam, tanultam egy kicsit. Írói pályám elején, közel ötven éve is foglalkoztam mindennel, ami elgondolkodtatott, ám mindig szellemi síkon tettem föl a kérdéseket, érettebb koromban talán misztikailag.  Az 1962-63-ban írt Disznójáték című sokszor előadott darabom – az idén is játszotta a Békéscsabai Jókai Színház – egy disznóvágás hajnalán kitörni készülő forradalomról szól, tehát politikailag is értelmezhető, de a figyelmes néző-olvasó előtt nyilvánvaló, hogy a mű misztériumjáték, az életről, a halálról, a létről, a bukás legmélyén is metafizikai magaslatra igyekvő hősről beszél. Az igazán jó előadások éppen ezt és véletlenül sem a politikumot hangsúlyozták. A társadalom, a polisz ügyei politikai síkon megoldhatatlanok.

A mai bomlásban a társadalmi kérdésekről való megnyilvánulások a kelleténél nagyobb hangsúlyt kapnak. Az enyémek is. A művek teljessége – nyelve, emberi, metafizikai üzenete, szerkezete stb. – nem kap figyelmet a nemzetinek és kereszténynek mondott körökben, a túloldalon pedig mélységes elhallgatásban részesülnek.

Mellesleg ez régen is így volt. Hosszadalmas írói pályám során elvétve találkoztam egy-egy műértővel. A Szent István Társulat most kiadja újra a harmincöt éve írt Csata minden áldott nap című regényemet. Állítólag friss és eleven. Ez egy kicsit önéletrajzi mű, az ötvenes években játszódik, s játszanak benne némely gyermekek társaikkal terrort, akár a fölnőttek. ‘75-ben jelent meg először. Kaptam hideget-meleget a politikai üzenete miatt. Ám a könyv lényegéhez az kerülhet közel, aki megérti hőseinek lelki útját, például a Szüle anyai újjáéledését és megszentelődését a rászakadt föladatban, hogy árva unokáit fölnevelje. Ez keményebb támadás volt – nem mellékesen – a rendszer ellen, mint a politikai áthallás.

Van-e létjogosultsága az úgynevezett hagyományos szépirodalomnak, vagy „kiiktatja”, háttérbe szorítja a hír, az információ, a dokumentum-érték?

– Természetesen van: az olvasók ma hihetetlenül vágynak a Nagy Négyesre, a szépre, a jóra, az igazra és a szeretetre. Tudják, hogy a hír az, ami azonnal elavul. A tegnapi tőzsdeárfolyamok, miniszteri kinevezések ma már fabatkát sem érnek. A művészet örök. Más kérdés, hogy tűzzel-vassal irtják a fogékonyságot. A drog-rock-szexszel, a butító iskolával, a sajtóval, a konzumidiotizmussal, a tudományoskodással. Szándékosan. Az Antikrisztus megbízásából.

Hogyan vélekedik az írók, az értelmiség felelősségéről napjainkban?

– A gazdaságkor értéktelenség-rendjével ellentétes, de enyhén szólva is értelmezhetetlen számára a Nagy Négyes és otthona, a közösség. Korunk nagyjából száz éve jutott el oda, hogy bedarálja a kultúrát. A szocialista politikai
képletek – nemzeti, nemzetközi – a tiltással próbálkoztak, a liberális kapitalista piaci megoldást talált. Még keres is rajta… Kialakította az ipari művészetet – irodalom, festészet, zene, stb. – amelynek műtárgyai, köztük a regények, nemzetközi szabványokat, eufém szaknyelven: izmusokat követnek. Szellemi tartalom nélküliek, giccsek. Giccs, ami nincs. Az izmusokat nem a művészek, hanem a művészetipari cégek találják ki úgynevezett kritikusok segítségével. A szabványosok aztán versenghetnek a globális regényvásáron, fordítják őket, díjazzák is a marketing jegyében a következő szabvány/izmus életbe léptetéséig.

„Jelöljék meg jobb karját és homlokát, s hogy senki se adhasson-vehessen, ha nem viseli a vadállat jelét: nevét vagy nevének számát” (Jel 13,17). A nyomásnak engedő ipari írók „adhatnak-vehetnek” a műpiacon, a többieknek coki. Utóbbiak felelőssége így gyönyörű és minden eddiginél nagyobb, mert közel van – nem a világvége, hanem
a civilizáció összeomlása, amin át kell vinni a szépséget és vele egy társait. E kérdéssel részletesen foglalkozom a könyvhétre megjelenő Az Antikrisztus és mi című esszékönyvemben. Egyébként pedig két éve ásogatom, palántálom, öntözgetem Hosszúalattság című regénykertemet. Manapság gyakran hallani: a szöveg önmagát értelmezi, illetve megteremti saját mondanivalóját.

Mennyiben tartja ezt csonka kísérletnek? Lehet-e szakralitás nélkül ábrázolni az embert?

– Az emberi személyt Urunk, Jézus Krisztus teremtette halálával és föltámadásával, és azzal, hogy barátjának tette, és megnyitotta előtte a lehetőséget a vele való egyesülésre (Jn 17,21). Az Antikrisztus célja a személy lerombolása.
Legyen, akinek se Istenhez, se emberhez, se a természethez, semmihez semmi köze nincs. Az ily módon gyökértelenített homonculus, a barbi valóban megfelel a puszta szövegnek. Az ipari szövegirodalomban a szavak fonják a farukat, de nincsen történet, hős, katarzis, üdv – csak semmi. A Semmi és Isten haragjának pohara… A barbi vállalja, hogy ő nem Krisztus barátja, hanem dolog, hogy forgolódhassék a piacon, ahol sok pénzt (lényegében semmit) szerezhet. Bebeszélték neki, hogy ez a Lét… A szöveg-szövet enfarkába harapó kígyó, akár egy Nádas-regény.

Egy francia filozófus szerint az esztétika első, legfontosabb követelménye a tisztesség. Milyen tisztességet állít mércéül önmagának, amelynek műveiben igyekszik megfelelni?

– Az ember dolga az Isten.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.