Vágy, várakozás – eljövetel

Yeats nem volt kereszténység-valló, a mitológia, a történelem sodrában próbálta előadni megérzéseit. Mindenesetre nyugtalan szorongása nem ok nélküli. A (betlehemi) második születés már elveszett remény számára, s amikor egy bölcső „megkövült lidérces álmáról” ír, a megváltás legtitokzatosabb pillanatának groteszk exegézisét sűríti képekbe. Ebben a helyzetben nincs kire várakozni „jézusi színben”, nem ölthetni bűnbánati kámzsát. Nincs szenttel jelzett születés, feltámadás.


Igaz keresztényben azonban bármely körülményben él a „jegyesi misztika” érzése-tudata: a hité, a reményé és a szereteté. Meggyőződése: az irgalmas szeretet képes életben tartani, hogy ne zuhanjon a semmibe, bűnei miatt a kárhozatba. Nem hal meg a Lélek éneke, nem hal ki a várakozásba testesült reménység. Pál apostol Athénban arról beszél, hogy az igaz Isten nincs messze tőlünk, „benne élünk, mozgunk és vagyunk”. Minden várakozás Őrá utal, bélyegét hordozza. Mondhatjuk, Ő a legteljesebb érték, de nem tárgyiasítható. Nem hasonló az aranyhoz, a művészethez, az ember valamilyen alkotásához. Az abszolút érték nem mulandó. Baudelaire a művészetet vélte tökéletes-véglegesnek, aztán élete végén rádöbbent ennek hiúságára. Az angol Keats ezt írta: „A szépség is csak mulandó.”

 

Szent Pál Istenről szólva a Krisztus előtti VI. században élt görög költőt, Epidemészt idézi: „Az ő fiai vagyunk.” Idők messzeségéből érkezik a vágy, hogy önmagunkban újra fölismerjük ennek bizonyságát. Már a pogányság vallotta „istenek és az emberek rokonságát”.

A Katolikus Egyház Katekizmusa szerint: „Az Isten utáni vágyódás az ember szívébe van írva, hiszen Isten teremtette és Istenért teremtetett”. Az emberi történés első és utolsó betűje Ő.

Vágy és várakozás jelenlétét hangsúlyozza az adventi idő, melyet szentnek nevez az egyház. Ennek a jelenlétnek öröme a krisztusi születés az ember lelkében, a vágy és a várakozás beteljesülése. XVI. Benedek november nyolcadikán az önmagán túli valóságnak nevezte az örömet, amely az Istenben meglelt igazság kísérője. A pápa a mai nyugati szekularizációra utal, mely provokációnak tartja az iméntit. Nem érez benső vágyat, várakozást. Nem áll ez az egész kontinens népeire? Aligha lehet pontosan árnyalni a lelkiség-tartalmat, az embereket egyenként kéne megkérdezni. Yeats költői megállapítása – bár túlságosan borúlátó – abban nem téved, hogy darabjaira hull a világ szellemi állagában, ami eleve súlyos veszély. Amikor a szentatya az örömről mint zarándoklatról elmélkedik, az önátadást hangsúlyozza: „Az ember kilép önmagából, a szabadulás által megleli valódi önmagát, és az Istenhez vezető ösvényt.” Ez az igazi szabadság. A várakozás reményében tudatos elfogadása annak, hogy a szeretet nem érzelmesség, hanem személyünkön túlmutató távlat, olyan jóság, mely a szenvedést sem utasítja el. A jézusi élet teljességében megtalálható az örök atyai elhatározás: a megtestesülés misztériuma, annak igazolása, hogy a krisztusi (keresztény) jelző elsősorban nem tant, hanem tettet jelent: „Az Ige testté lett.”

A cselekvés filozófusa: Maurice Blondel (1945-ben halt meg) fő művében írja: „Létem adottság, cselekvésem látszólag jelentéktelen és tünékeny, mint az árnyék; és ugyanakkor azt mondják, hogy örök felelősséggel terhesek tetteim; és hogy a vérem árán sem szerezhetem meg a Semmit, mert számomra ez többé nem lehetséges: életre vagyok tehát ítélve, az örökkévalóságra vagyok ítélve. A mélyen fekvő akaratot, a létemből előforrásozó szándékot kell megvizsgálnom; ezt kell felfedeznem a tényleges akarásban, a cselekvésben, és ezt a mélyen fekvő akarást kell befejeznem az öntudatos, konkrét akarásban.”
Meditáció a várakozás, a vágy. A cselekvésben talál örömet, és a második, meg a századik megszületés jászlát sem tekinti „megkövült lidérces álomnak”.