Fotó: Lambert Attila
Ahol az alföldi sík találkozik a Zarándi-hegység vonulatával, és a hegyeket áttörő Maros a Tisza felé veszi az irányt, ott magasodik a folyó völgye fölé emelkedő dombon Máriaradna. A hatvanhét méter magas kéttornyú barokk templom és a mellette álló háromszintes kolostor monumentális épületegyüttese uralja a tájat. Ez a „magyar Jeruzsálem” – ahogyan Bálint Sándor nevezte Máriaradnát, a történelmi Magyarország, a Regnum Marianum egyik legnagyobb hatású kegyhelyét.
Egykor a török elől, Lippáról menekülő ferencesek építettek itt kápolnát. 1668-ban egy Mária-képet adományozott nekik egy jámbor bosnyák ember, Virchnossa György. 1695-ben, a lippai vár ostromakor a törökök felgyújtották a kápolnát, ám a kép sértetlen maradt. Ekkor kezdődött a kegyhely története. Az 1700-as években már búcsúsok zarándokoltak ide a járvány sújtotta Aradról Mária közbenjárásáért imádkozni. A Szűzanya meghallgatta könyörgésüket, és gyógyulások sora kezdődött meg. 1727-ben rendház, 1782-re pedig templom is épült itt. A soknemzetiségű Csanádi Egyházmegye híveinek búcsújáró helye már akkor is közös otthona volt a magyar és az itt élő román, német, cseh, bolgár, horvát és szlovák híveknek. A Trianonnal három részre szakadt egykori egyházmegye hívei Románia területén a Temesvári Római Katolikus Egyházmegyéhez, Szerbiában a Nagybecskereki Egyházmegyéhez, az anyaországban pedig a Szeged-Csanádi Egyházmegyéhez tartoznak, és ma is a kapcsolatok építésére törekszenek – mondta Kondé Lajos szegedi pasztorális helynök, aki az elsők között szervezett és szervez ma is búcsús zarándoklatokat Máriaradnára. A kegyhelyre minden évben ellátogatnak a horvátok, akik három napon át gyalogolnak, mire ideérnek, és jönnek a Maros menti falvak katolikusai is, hogy itt imádkozzanak. 2003-ban, az utánpótlás hiánya miatt, a ferencesek átadták az épületegyüttest a temesvári püspökségnek. 2015-re megújult az 1992-ben basilica minor címet kapott kegytemplom és a hozzá délnyugatról csatlakozó, zárt belső udvaros kolostor is.
Évről évre tragikusan fogy a radnai katolikus közösség – mondta Reinholz András plébános, a kegyhely igazgatója. „Ma százra tehető a hívek száma, a közösségben a magyar ajkú többség mellett vannak románok, németek, szlovákok, horvátok és csehek is.” A romániai rendszerváltás óta számos változás történt, és a terület egyházközségei mai küldetésüket keresik a megváltozott viszonyok között. A szomszédos Lippa népességi adatai jól tükrözik az átrendeződést: míg 1900-ban 7427 lakosból 3191 volt a román, 2464 a német és 1662 a magyar anyanyelvű, addig 2002-re jelentősen megváltoztak az arányok: 7920 lakosból 7263-an románok voltak, s csupán 333 volt a magyar és 179 a német nemzetiségű. A német ajkú Reinholz András egyik fő feladatának tartja, hogy a hittanórákon mindenki megtanuljon az anyanyelvén imádkozni. A kegyhely búcsúrendjét is átalakították az utóbbi tíz évben: a nagyobb búcsúkat többnaposra tervezik, s az egyes nemzetiségek egy-egy napot kapnak az ünneplésre. A szentmise lehetőséget ad arra is, hogy a hívek anyanyelvükön vehessenek részt a liturgiában.
Máriaradnán a Magyarok Nagyasszonya ünnepe hagyományosan a magyarok zarándoklatának napja. Idén Veres András püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke volt a szentmise főcelebránsa és szónoka. Tanuljunk szeretni Máriától, aki tudta másképp látni a világot, mint kortársai, és hite akkor is erőt adott neki, amikor fia szenvedését látva eluralkodott volna rajta a kétségbeesés. A rendíthetetlen szeretet vezeti őt, ezért személyválogatás és feltétel nélkül fordul minden emberhez – mondta homíliájában a püspök.
A hívek keresztúttal folytatták búcsúi felajánlásukat. Imával, énekkel vonultak a templom mögötti magaslaton álló kereszthez, útközben meg-megállva a stációknál. Ez az erdős domboldal tele van kápolnákkal, szobrokkal, keresztekkel, amelyek mindegyikét köszönetül emelték a Radnát járó búcsúsok. A templom gyóntatófolyosóján pedig a soknemzetiségű vidék különböző nyelvein adnak hálát a Szűzanyának a hívek által elhelyezett fogadalmi képek.
Van miért a Szűzanya közbenjárását kérni. Ezt a meggyőződésünket erősítette meg Hiticaş Valentin Macedon, a szomszédos Lippa plébánosa, akivel körsétát tettünk a városban és környékén. Macse atya elvitt minket a romjaiban is a reneszánszot idéző solymosi várhoz, aztán a síkság fölé magasodó, szőlők borította dombokra és legelő juhnyájakra tekintő világosi várhoz, ahol 1849. augusztus 13-án Görgey Artúr magyar honvédserege letette a fegyvert a túlerőben lévő orosz cári hadsereg előtt. A plébános büszkén mutatta a környék természeti szépségeit, a vadregényes erdőt, a túrázni hívogató hegyeket és a történelem örökségül ránk maradt értékeit.
A fiatal plébános szeretettel és szomorúsággal beszélt a városáról, a gazdasági, a politikai és az emberi nehézségekről. Végigvezetett Lippán, átkeltünk a Maros folyó felett, a századforduló éveiben épített, mára elöregedett, ezért csak gyalogos forgalomra alkalmas hídon, és megnéztük a főutcán a tulajdonosaik által méltatlanul elhanyagolt XVII. századi török bazárt. A Monarchia-korabeli hangulatot árasztó, szecessziós stílusú házakkal beépített utca végén áll a katolikus templom és a régi német iskola. „Ha ez a város Németországban lenne, gyöngyszemként kezelnék” – mondta a plébános, aki szerint a turizmus komoly túlélési lehetőséget jelentene. Lippán az egyházközség élete sem könnyű. Alig ötvenen járnak templomba, többségükben idősek a hívek. Macse atya sok mindennel próbálkozik. A házasokat Schönstatt-közösségbe hívja, a fiataloknak a Kapcsolódj be! szociális programot kínálja fel, amelynek keretében az árva gyerekek lakásotthonaiba járnak segíteni, és látogatják a mozogni nehezen tudó időseket. Évente három keresztelő van és harminc temetés – mondta Hiticaş Valentin Macedon. Vajon milyen lesz így a jövő? A plébános állandóan azon töpreng, mit lehetne tenni ebben a helyzetben. Azt kívánjuk, ne veszítse el a lelkesedését, és akadjanak segítői ebben az útkeresésben.
