Julcsi nem tiltakozik hasonló helyzetben. A hatéves kislány magától értetődően megy a templomba. Csendben ül, szépen csinálja, amit kell – mondja a válaszokat, feláll és letérdel, sőt még énekel is. Áron felháborodott kirohanását hallva így csitítja őt: „Én sem szeretem. De kibírom.” És büszkén ballag a kis aszkéta…
Az aszkézis, a nehéz dolgok elviselésére való készség komoly keresztény erény. Büszkék lehetünk gyermekeinkre, ha lassanként képessé válnak az önmegtagadásra, az élvezetekről való lemondásra valamilyen nagyobb jó érdekében. Ám ezt bizonnyal nem a szentmisén való részvétellel érdemes velük gyakoroltatni.
A misére Jézus hív minket. Megélhetjük benne a vele való találkozást, a közösséget a társainkkal, a megerősödést, a meghívottságot, a megajándékozottság örömét… és még rengeteg minden mást, aminek a gazdagsága felnőtt hitéletünk során, fokozatosan bomlik majd ki. De a szentmise a gyerekek számára is ünnep kell hogy legyen! Nem megszokniuk, hanem – igenis! – megszeretniük kell a közös templomlátogatást. Az óvodások és a kisiskolások rendkívül fogékonyak a meghívottságra (gondoljunk csak egy születésnapi zsúr körüli izgalmakra), a találkozásokra, a közös örvendezésre. Várják, hogy az ő nyelvükön elbeszéljék és érthetően elmagyarázzák nekik a közösség által ismert történeteket, nyitottak a tudásra, szeretnék megosztani a gondolataikat és a kérdéseiket, meg tudják érezni a csendben megsejthető titkot, a közös éneklésben megélt örömöt… A mise mindennek terepe lehet.
Ha egy kisgyermek utálja a szentmisét, akkor valamit elrontottunk, mi, felnőttek. Valamire nem voltunk tekintettel, ami a gyermek gyermekségéből fakadó igénye. Ne szidjuk hát le, ha ilyesmit mond – de ne is nyugodjunk bele, hogy ez már csak így lehet! Próbáljuk meg úgy ünnepelni a szentmisét közösségünk gyermekeivel, hogy abban ők is megtalálják a maguk – és a Lélek – örömét!
