Fotó: Vatican News
Kedves testvéreim, jó napot kívánok! Ma a Miatyánkról kezdünk katekézissorozatot.
Az evangéliumok nagyon eleven képeket festettek Jézusról mint az ima emberéről. Jézus imádkozott. Annak ellenére, hogy küldetése sürgette, sok ember ment utána, s kérte segítségét, Jézus szükségét érzi, hogy magányba vonuljon, és imádkozzon. Márk evangéliuma Jézus nyilvános szolgálatának kezdetétől beszámol erről (Mk 1,35). Jézus kafarnaumi működésének első napja nagy sikerrel zárul. Napnyugta után tömegével érkeznek a betegek a szállása ajtajához: a Messiás tanít és gyógyít. Beteljesednek az ősi jövendölések és sok szenvedő ember várakozásai: Jézus a közeli Isten, a bennünket megszabadító Isten. De az a tömeg még elenyésző a tömérdek emberhez képest, akik majd a názáreti próféta köré gyülekeznek. Sok esetben tengernyi sokaságról van szó, Jézus pedig, Izrael reményének beteljesülése, akire vártak a népek, ott áll mindenek közepén.
Ő mégis kibújik körükből, nem válik túszává az emberek várakozásainak, akik immár vezetőjüknek választották. A vezetőket mindig fenyegeti a veszély, hogy túlságosan kötődnek az emberekhez, és nem tartanak távolságot. Jézus felismeri ezt, és nem válik az emberek túszává. Az első kafarnaumi estétől kezdve megmutatja, hogy ő az eredeti Messiás. Lassan az éjszakának is vége, már hajnalodik, és a tanítványok még mindig keresik őt, de nem találják. Hová tűnt? Péter akad rá egy lakatlan helyen, teljesen imádságba merülve. Így szól hozzá: „Mindenki téged keres” (Mk 1,37). Az egyértelmű siker megállapításának tűnik ez a határozott kijelentés, a küldetés eredményességét hangsúlyozza. Jézus viszont azt mondja övéinek, hogy máshová kell mennie, nem az embereknek kell őt keresniük, hanem elsősorban neki kell keresnie másokat. Ezért nem táborozhat le, hanem tovább kell zarándokolnia Galilea útjain (Mk 1,38–39). Az Atya felé is zarándokol: az imában. Az ima útját járja. Jézus imádkozik. Minden az ima éjszakájában történik.
A Szentírás egyes oldalain úgy tűnik, mintha Jézus imája, az Atyával való bensőséges kapcsolata irányítana mindent. Például főleg a Getszemáni-kert éjszakájában látjuk ezt. Úgy tűnik, Jézus útjának utolsó szakasza (minden szempontból a legnehezebb a korábbi szakaszokhoz képest) abban az állandó hallgatásban találja meg értelmét, amivel Jézus az Atyához fordul. Egyáltalán nem könnyű ez az ima, sőt valódi küzdelem, a sportolók küzdésének értelmében, mégis olyan ima, mely képes hordozni a kereszt útját. Látjuk tehát, mi a lényeg: Jézus imádkozott.
Jézus buzgón imádkozott a közös ima alkalmain, részt vett népe istentiszteletén, de a világ zajától távoli, csendes helyeket is keresett, melyek lehetővé tették, hogy lelke mélyére szálljon: próféta ő, aki ismeri a sivatagos táj köveit, és felmegy a hegyek magasába. Jézus utolsó szavai, melyeket halála előtt mondott a kereszten, egy zsoltárnak, vagyis egy imának, a zsidók imájának szavai: azokkal az imákkal imádkozott, amelyeket édesanyja megtanított neki.
Jézus úgy imádkozott, mint minden ember a földön. Viszont abban, ahogyan imádkozott, mégis volt valami titokzatos, valami, ami biztosan nem kerülte el tanítványai figyelmét, ha az evangéliumokban ott találjuk az egyszerű és egyenes kérést: „Uram, taníts imádkozni bennünket” (Lk 11,1). Látták imádkozni Jézust, és tanulni akartak imádkozni: „Uram, taníts imádkozni bennünket!” Jézus nem utasítja el a kérést, nem féltékeny az Atyával való bensőséges kapcsolatára, hanem épp azért jött, hogy bevezessen bennünket ebbe az Atyával való kapcsolatba. Így tanítójává válik tanítványai imájának, ahogyan biztosan mindnyájunkat is tanítani akar. Nekünk is kérnünk kellene: „Uram, taníts imádkozni engem! Taníts engem!”
Még ha valószínűleg évek óta imádkozunk is, mindig tanulnunk kell! Az ember imája, a sóhaj, mely annyira ösztönösen tör fel lelkünkből, vélhetően a világmindenség legmélyebb titka. Azt sem tudjuk, hogy az imák, melyekkel Istenhez fordulunk, ténylegesen olyan imák-e, amilyeneket hallani szeretne tőlünk. A Szentírás helytelen imákról is beszámol, melyeket Isten elutasít: elég csak a farizeusról és vámosról szóló példabeszédre gondolnunk. Csak az utóbbi, a vámos tér haza megigazultan a templomból, mert a farizeus gőgös volt, élvezte, hogy az emberek imádkozni látták őt, és csak tettette az imát: a szíve hideg maradt. Jézus pedig azt mondja, hogy a farizeust nem ismerte el Isten igaznak, mert „aki felmagasztalja magát, az megaláztatik, aki pedig megalázza magát, az felmagasztaltatik” (Lk 18,14). Az ima első lépése az alázat; így kell odamennünk az Atyához, és azt mondani: „Tekints le rám, bűnös vagyok, gyenge vagyok, rossz vagyok”, mindenki tudja, mit kell mondania. De mindig alázattal kell kezdeni, és az Úr meghallgat. Az alázatos imát meghallgatja az Úr.
Ezért most, amikor elkezdjük ezt a katekézissorozatot Jézus imájáról, a legszebb és legigazabb dolog, amit tennünk kell, megismételni a tanítványok kérését: „Mester, taníts imádkozni bennünket!” Szép lesz, ha az adventi időszakban ezt ismételgetjük: „Uram, taníts imádkozni engem!” Mindnyájan fejlődhetünk egy kicsit, és jobban imádkozhatunk, ezért kérjük az Urat: „Uram, taníts imádkozni engem!” Tegyük ezt az adventi időben, és ő biztosan nem veszi hallatlanra kérésünket.
Fordította: Tőzsér Endre SP
