De az egész ország megmozdult a tragédiák hallatán: a szegényedő, eladósodott magyar nép segítette a károsultakat, még a haiti és a chilei földrengés pusztításainak enyhítésére is jutott anyagi erő. Sokan látják már, hogy az elmúlt évek politikai és erkölcsi válságából, a hazugságok, kordonok és a korrupció világából csak az egymásra figyelés, a segítő szeretet vezethet ki minket. Nem a politikai szólamok, hanem a gumicsizmában, védőruhában köbméternyi lúgos sarat lapátoló ember áldozata viszi előre ezt az országot. Talán e tragédia és ez az emberség juttat el minket egy új kezdethez!

Soltész Mária, a Szent Erzsébet rózsája-díj idei kitüntetettje megindító mondatot mondott a díjátadó ünnepségen. A közel száz cigány keresztgyermekkel rendelkező hitoktató-sekrestyés végignézett az őt elkísérő fiatalokon, és Szent Erzsébet rózsaszirmaihoz hasonlította őket. És megígérte, hogy a jövőben igyekszik kenyérré válni az életükben. Olyan ember mondta ki ezeket a szavakat, aki eddig is, egész életében ezt tette.

Idén új életet kezdett az ország: új politikai vezetésre, új életre szavazott – de hogy milyen lesz a nagyobb közösség élete, az a kicsiben dől el. Tud-e segíteni a másikon a család, a szomszéd, az ismerős, a karitászmunkatárs, a pap, az újságíró vagy az ismeretlen jótevő?

Az Új Ember hetilap néhány hónap óta szintén új hangot és stílust képvisel. Meg akarjuk mutatni olvasóinknak mindazt a segítő szeretetet, amelyet a katolikus hívőktől, szervezetektől és más jóakaratú emberektől tapasztalunk. Szeretnénk közelebb lépni az emberekhez, hetilapunkkal éppúgy, mint az újabban hetente jelentkező Mértékadó műsorújsággal és az Új Ember Magazinnal.

A most következő adventi időszak a jövőbe tekint. Várakozásunk, bűnbánatunk és útkészítésünk legyen olyan, amilyennek azt Pilinszky János e lap hasábjain harmincöt évvel ezelőtt bemutatta:

„Ádvent idején mi arra várakozunk és az után vágyhatunk: ami megtörtént, és akit kétezer esztendeje jól-rosszul a kezünk között tartunk. Vágyódunk utána és várakozunk rá, azzal, hogy Isten beleszületett az időbe, módunkban áll kiemelkedni az időből. Az ádventi várakozás hasonlít a megemlékezéshez, de valójában mindennél távolabb áll tőle. Valódi várakozás. Pontosabban úgy, ahogy a szeretet mindennél valóságosabban vágyakozik az után, akit magához ölel és örök újszülöttként a karjai között tart.”