Újraálmodott magyar népviselet

A Gombold újra! Divat a magyar kezdeményezés bebizonyította, hogy a magyar népviselet újragondolva és „újragombolva” összeegyeztethető a mai korral. Az idén is meghirdetett pályázat divatbemutatója március 31-én volt a Millenárison. Molnár-Madarász Melinda itt a BKV különdíját vehette át. Vele beszélgettünk divatról, hagyományról és az Isten varrótűjéről, amely csodálatos módon öltögeti és hímezi életünk szövetét.




– A géderlaki pingálóasszony dédunokájaként egyértelmű volt, hogy a népművészet felé vezet az útja?

 
– A dédnagymamám valóban Kalocsa mellett, Géderlakon volt pingálóasszony, de az utam a népművészet felé nem volt sima. A családom gyakran emlegette, hogy hasonlítok erre a bizonyos dédnagymamára. A nagyapám testvére, aki egyébként szobrászművész volt, időnként el is vitt a kalocsai múzeumba. Keramikusként végeztem, utána felvettek az Iparművészeti Egyetemre, a szilikát tanszék kerámia szakára, majd átjelentkeztem a textil szakra. Ez nem volt könnyű. A tanáraim nem nézték jó szemmel a döntésemet. Végül sikerült szakot váltanom. Először ekkor érintett meg igazán a népek viseletének szépsége. Utolsó évesként megérett bennem, hogy a diplomamunkám ruháit a magyar népművészet jegyében szeretném tervezni és megvarrni. A tanáraim szinte egyáltalán nem támogatták ezt az elhatározást. 2003-ban még sokak szemében veszélyes terepnek számított a népművészet újragondolása, amely egy fiatal pályakezdő számára a giccs elkerülhetetlen csapdáit rejti. Sárvári Katalin tanárnő híve volt a hagyományőrzésnek, ő lett a konzulensem, de ő sem értett egyet velem mindenben. A diplomamunkám kapcsán sem sikerült közös nevezőre jutnunk. Nagyon nehezen tudtam keresztülvinni az elképzeléseimet. Sok kétség gyötört, hiszen árral szemben kellett úsznom, és ez egy pályakezdőnek nagy próbatétel. Megesett, hogy már magam sem voltam biztos abban, helyes-e, amit gondolok. Szerencsére akadtak olyan szakemberek, akik lelket öntöttek belém, és biztosítottak arról: jó úton járok. Végül elkészültek a ruhák, de még az is megfordult a fejemben, hogy megbukom a vizsgán. Nem ez történt, nagy meglepetésemre elnöki különdíjat kaptam.

– Mondhatjuk, hogy egy nagy fal omlott le akkor? Hiszen ugyanez az egyetem az, amely ma Moholy-Nagy Művészeti Egyetem néven az egyik szervezője a
Gombold újra! pályázatnak…




– Igen, bizonyos értelemben én voltam az első „falbontogató”. Ezért is volt nehéz dolgom.

– Mi vagy ki adott erőt, hogy végigvigye az elképzeléseit?


– Az egyetemen eltöltött másfél év után nagyon megtörtem. Akkor váltottam szakot is. Kerestem a helyem és Istent. Nem hívő családból származom. Mégis azt mondtam Istennek: Uram, ha tényleg létezel, akkor küldj mellém legalább egy hívő embert, aki szeret téged, és akitől tanulni tudok! Több mint egy évig imádkoztam ezért, de semmi nem történt. Már éppen „leszámolni” készültem Istennel, amikor új szobatársat kaptam a kollégiumban. Igaz, az új szobatársakból is elegem volt. Még beköltözni sem akartam. Nehezen, de megtettem, és az első este egyszer csak azt vettem észre, hogy új szobatársnőm egy könyvet vesz elő. A címe ez volt: Krisztus követése. Kikerekedett szemmel néztem rá, beszédbe elegyedtünk, és megtudtam: mélyen hívő református családból származik. Elmesélte, hogy ő is mennyire megijedt attól az individualizmustól, amit az egyetemen tapasztalt, és kérte Istent, hogy küldjön mellé egy hívő embert. Ketten alapítottunk egy bibliakört, amely aztán lassan bővülni kezdett. Egyetemi harcaimban ez a társaság nagyon sokat segített nekem.

– A küzdelmeknek meglett a gyümölcsük. A diplomamunka sikerült, azóta számtalan díjat és elismerést is átvehetett. A
Tetőtől talpig pályázatot megnyerte, bejutott a Gombold újra! döntőjébe. Tehát a szakma is elfogadta…




– Igen is, meg nem is. Ha jobban szemügyre vesszük az általános divatot, láthatjuk, hogy mindig jellemezi egyfajta diszharmónia, valamilyen félrecsúszás. Általában ez a „trendi”. Ebbe én most sem férek bele. A ruháimmal szépségre és harmóniára törekszem. A dizájnerek szemében ebből a szempontból túl konzervatív vagyok, a népművészet képviselői pedig túl modernnek látnak. Bár az is igaz, hogy innen is, onnan is kaptam már elismerést.

– Hogyan készül el egy adott tájegység kollekciója?


– Korábban könyveket bújtam, majd múzeumokat látogattam. Az első állomások egyike természetesen Kalocsa volt. Talán kevesen tudják, hogy az ottani népviselet nem mindig volt színes, nagy virágos. Volt egy sokkal egyszerűbb, finomabb „iránya” is. A kalocsai kollekcióm megtervezésekor ebből a motívumkincsből merítettem. A mezőkövesdi tájházban is végeztem gyűjtőmunkát. És „valós” gyűjtőútjaim is voltak: Martoson, Torockón, Kalotaszegen. Ezeken a helyeken az idősebb asszonyok még hordják a viseletet az istentiszteleten. Ilyen szempontból a templom lett az egyik fő gyűjtőhelyem. Megismerkedtem a nénikkel, akik aztán készséggel megmutatták a ruháikat, és elmagyarázták a ruhadarabok mögöttes jelentését is.

– Kiknek tervezi a ruháit?


– Mindenféle korosztályból vannak érdeklődők. A ruhák variálhatók, hordhatók alkalmi és hétköznapi viseletként is.

– Más országokban is ismerik a nevét?


– Divatbemutatóm nem volt külföldön, de amikor az S. E. Collection tervezőjeként dolgoztam, a japán hercegnő rendelt már általam tervezett ruhát. A hazánkban tanuló külföldiek közül is sokan megtalálnak. Hordják a ruháimat Chilében, Belgiumban, Amerikában.

– A ruhái Meyke márkanéven ismertek. Honnan származik az elnevezés?


– Bátyám kislányától kaptam, aki picikorában nem tudta kimondani a Melindát, és Meyinek szólított, a barátaim becéztek tovább Meykeként. Végül ez a név lett a ruháim védjegye.

– Ha már a családról beszélgetünk, most éppen első gyermekével, egy hat hónapos kisbabával van otthon…


– Isten nemcsak a hivatásom vállalásánál mutatta meg erejét, de a párválasztásomnál is. A férjemet hét éve ismertem, de a köztünk lévő magasságkülönbség miatt soha nem gondolkoztunk egymásban. Nagyon becsültük és szerettük egymást. Sőt, éveken át imádkoztunk egymásért, hogy a másik találja meg azt az embert, akivel boldog lehet. Ő pedig egy szép napon megkérte a kezemet. Akkor nagyon meglepődtem, hirtelen nem is tudtam, mit feleljek. Az Isten egészen különös módon öltögeti a szálakat. Ma már tudom, hogy egymásnak rendelt bennünket. Sokszor idő kell ahhoz, hogy megértsük a szándékát. És az is igaz, hogy minden életszakaszban küld mellénk valakit, aki segít a harcainkban, az életben. Ilyen volt számomra annak idején a bibliakör, és ilyennek látom a férjemet is. Többször megtapasztaltam az életben Isten szeretetét, azt az egységet, amelyet ő tud létrehozni. Ezért sem akarom, hogy a ruháim bármiféle diszharmóniát tükrözzenek. Amikor áttörtem azt a bizonyos vastag falat az egyetemen, megfogadtam, hogy úgy szeretnék ruhákat tervezni, hogy azok az Ő dicsőségét szolgálják.
(www.meyke.hu)