Az interjúban elénk tárul az emberek reményei és fájdalmai előtt mindig nyitott szívvel álló, immár jól ismert személyiség néhány új vonása is. Gyermekkori emlékeiből válogatva Bergoglio pápa felidézi, mennyire szerette azt a mosónőt, aki édesanyjának segített a házimunkákban, és akinek halálos ágyánál már felnőtt papként ott állhatott. Ekkor kapta tőle azt a medált, amelyet ma is minden esti lefekvéskor és reggeli ébredéskor megcsókol. „Boldogan, mosolyogva halt meg, a munka méltóságával” – emlékszik vissza a mosónő alakjára Ferenc pápa, aki mindig őszintén csodálja az egyszerű embereket.
A Bergoglio-házat elhagyva aztán a nemzetközi világ színterére lépünk, amely gyakran fukarkodik a nagylelkűséggel a rászorulók iránt, akik a nehézségek elől menekülve kérnek befogadást. Európa fél a bevándorlástól – jegyzi meg a pápa –, ugyanakkor dicséretes a svéd példa: a nem egészen tízmillió lakosú Svédország ugyanis nyolcszázezer bevándorlónak biztosított helyet.
A pápa nem feledkezik meg arról a közönyös vagy érdekek vezérelte rombolásról sem, amellyel a világ számos részén találkozni. Az Istentől kapott javakat pazarolják el az emberek, amikor például az ásványi anyagok kitermeléséhez olyan bányászati megoldást választanak, amely hatékonyabb, ám beszennyezi a vizet, rombolja a természetet. „Azt gondolom, nem teszik föl maguknak azt a kérdést: vajon nem rohan- e az emberiség öngyilkosságba, amikor korlátok nélkül és zsarnoki módon használja a természetet?” Ez a kérdés az emberiség kollektív lelkiismeretéhez szól.
Az argentin újságíró ezután arról faggatja Bergoglio pápát, hogyan látja magát, mint lehetséges Nobel-békedíjast. Erre a kérdésre is ellenállhatatlan őszinteséggel válaszol a szentatya. Bevallja, ő sosem gondolt erre, mivel távol áll tőle minden díj és elismerés utáni vágy. Sokkal közelebb érzi magához a pampák népének ősi kultúráját, amelyről Ricardo Güiraldes ír mesterien a Don Segundo Sombra című művében. Őt idézi Ferenc pápa, amikor arról beszél: a főszereplő a történetben visszatekint életére. Fiatalként olyan volt, mint egy rettenthetetlen kőszikla, amely mindent előre vitt. Felnőttként olyan lett, mint a folyó, amely előre halad. Öregségében pedig lassú lett a mozgása. „Én ezt a jelzőt venném kölcsön az írótól: nyugodt lett.
Sajátja lett a képesség, hogy jóakaratúan és alázattal, az élet nyugalmával mozogjon.”
