Újabb pápai vallomás

Az interjúban elénk tárul az emberek reményei és fájdalmai előtt mindig nyitott szívvel álló, immár jól ismert személyiség néhány új vonása is. Gyermekkori emlékeiből válogatva Bergoglio pápa felidézi, mennyire szerette azt a mosónőt, aki édesanyjának segített a házimunkákban, és akinek halálos ágyánál már felnőtt papként ott állhatott. Ekkor kapta tőle azt a medált, amelyet ma is minden esti lefekvéskor és reggeli ébredéskor megcsókol. „Boldogan, mosolyogva halt meg, a munka méltóságával” – emlékszik vissza a mosónő alakjára Ferenc pápa, aki mindig őszintén csodálja az egyszerű embereket.

 

A Bergoglio-házat elhagyva aztán a nemzetközi világ színterére lépünk, amely gyakran fukarkodik a nagylelkűséggel a rászorulók iránt, akik a nehézségek elől menekülve kérnek befogadást. Európa fél a bevándorlástól – jegyzi meg a pápa –, ugyanakkor dicséretes a svéd példa: a nem egészen tízmillió lakosú Svédország ugyanis nyolcszázezer bevándorlónak biztosított helyet.


A pápa nem feledkezik meg arról a közönyös vagy érdekek vezérelte rombolásról sem, amellyel a világ számos részén találkozni. Az Istentől kapott javakat pazarolják el az emberek, amikor például az ásványi anyagok kitermeléséhez olyan bányászati megoldást választanak, amely hatékonyabb, ám beszennyezi a vizet, rombolja a természetet. „Azt gondolom, nem teszik föl maguknak azt a kérdést: vajon nem rohan- e az emberiség öngyilkosságba, amikor korlátok nélkül és zsarnoki módon használja a természetet?” Ez a kérdés az emberiség kollektív lelkiismeretéhez szól.

 

Az argentin újságíró ezután arról faggatja Bergoglio pápát, hogyan látja magát, mint lehetséges Nobel-békedíjast. Erre a kérdésre is ellenállhatatlan őszinteséggel válaszol a szentatya. Bevallja, ő sosem gondolt erre, mivel távol áll tőle minden díj és elismerés utáni vágy. Sokkal közelebb érzi magához a pampák népének ősi kultúráját, amelyről Ricardo Güiraldes ír mesterien a Don Segundo Sombra című művében. Őt idézi Ferenc pápa, amikor arról beszél: a főszereplő a történetben visszatekint életére. Fiatalként olyan volt, mint egy rettenthetetlen kőszikla, amely mindent előre vitt. Felnőttként olyan lett, mint a folyó, amely előre halad. Öregségében pedig lassú lett a mozgása. „Én ezt a jelzőt venném kölcsön az írótól: nyugodt lett.
Sajátja lett a képesség, hogy jóakaratúan és alázattal, az élet nyugalmával mozogjon.”