Új pünkösdöt remélve

Pünkösdkor születik az egyház, amely Krisztus művét folytatja a Szentlélek erejében: hirdeti az örömhírt, keresztel, a bűnbocsánattal és a kenyértöréssel (az Eucharisztiával) pedig hathatósan jeleníti meg a húsvéti misztériumot, Jézus kereszthalálának és feltámadásának üdvhozó titkát. Az életadó Lélek viszi végbe a csodát: az isteni élet kibontakoztatását a hívők lelkében, a szeretetegységet a megkereszteltek gyülekezetében. A teremtő Lélek valósítja meg az egyház és hívei megújulását.
Az idén emlékezünk a II. vatikáni zsinat megnyitásának ötvenedik évfordulójára. XXIII. János pápa, amikor meghirdette az egyetemes zsinatot, az egyház megújulását remélte, új pünkösdért imádkozott. A zsinat megnyitásakor pedig arra kérte a hívőket: olvassák el az Apostolok cselekedeteit, és éljék bele magukat abba az időbe, amikor a cenákulumban, az utolsó vacsora termében egybegyűlt tanítványok a Szentlélek befogadására készültek, és „kitartóan imádkoztak egy szívvel, egy lélekkel” Máriával, Jézus édesanyjával, testvéreivel és az asszonyokkal együtt (ApCsel 1,14). János pápa arra kérte az Urat, hogy mintegy új pünkösdként ismételje meg csodáit a mi korunkban is.
Az egyház történetében új korszakot jelző II. vatikáni zsinat meghatározta az aggiornamento, a korszerűsödés és az egyház megújulásának irányvonalait, de annak megvalósítása, tehát a zsinat recepciója és elveinek gyakorlati alkalmazása bizony sok nehézségbe, ellenállásba is ütközött az elmúlt fél évszázad alatt. A zsinati atyák tudatában voltak annak, hogy az egyház tagjai is gyarló, bűnös emberek, és a megújulás feladata meghaladja teljesítőképességüket. Csakis a teremtő Lélek adományainak erejében teljesíthetik küldetésüket. „A Szentlélek újítja meg, tanítja és vezeti az egyházat adományaival, és az evangélium erejével megfiatalítja” (Lumen gentium, 4.) XXIII. János pápa utódai, VI. Pál és II. János Pál a zsinat igazi szellemének elsajátításától várták az új pünkösdöt; ugyanígy jelenlegi Szentatyánk is, aki őszre szinódust hirdetett meg, amely az új evangelizálással foglalkozik. Ami a zsinat recepcióját illeti: a korábbi egyetemes zsinatok (a trentói, majd az első vatikáni zsinat) recepciója is hosszú időt vett igénybe. Korunkban is, minden késlekedés, nehézség, kontesztálás, szélsőséges elhajlások ellenére remélnünk kell, hogy a Lélek működik az egyházban, amely ezért szent is, jóllehet bűnös tagjai megsebzik. Figyelnünk kell arra, „mit mond a Lélek az egyházaknak” (Jel 2,29). Túl az intézmény, a struktúrák szükséges reformján – a római központban és a helyi egyházakban egyaránt – a Lélek a belső megújulásra ösztökél bennünket. A mai egyház az Efezusi levéllel (4,23–24) biztat bennünket: „Újuljatok meg gondolkodástok szellemében, és öltsétek magatokra az új embert, aki Isten hasonlóságára tiszta igazságban és szentségben alkotott teremtmény.” Leo Jozef Suenens bíboros, a zsinat egyik jelentős szereplője, aki könyvet írt Új Pünkösd? címmel, arra a kérdésre válaszolt, hogy „miért a remény embere?”. Idézek vallomásából, amelyet mindannyian magunkévá tehetünk: „
Mert hiszem: Isten új arcot ölt minden reggel, és most teremti a világot. (…) Mert a váratlan (kiszámíthatatlan) a Gondviselés szabálya. (…) Ez a kiszámíthatatlan Isten szereti gyermekeit, az embereket. Ez reményem forrása. A remény embere vagyok: nem emberi érvek, nem természetes optimizmus táplálja bennem a reményt, hanem egyszerűen hiszem, hogy a Szentlélek működik az egyházban és a világban, akár tudunk róla, akár nem. A remény embere vagyok, mert hiszem: a Szentlélek mindörökké a teremtő Szellem, aki minden reggel új szabadságot, örömet és bizalmat hoz azoknak, akik befogadják. (…) Hiszek a Szentlélek meglepetéseiben. XXIII. János pápa is egy volt közülük. AZsinat is. Nem számítottunk se az egyikre, se a másikra. Miért merülne ki éppen most Isten képzelőereje és szeretete?…”