„Gyengék klubja”


Kató-Bellavics Ágota:
A katekumenátusban az első hónapok mindig a kereső emberről szólnak: az ő élettörténete, vágyai, hiányai, sebei vannak a középpontban. Ezek megismerésére, feltárására törekszünk vele együtt. Való igaz: ha nincs benne vágy és hiány, mi hiába próbálnánk neki átnyújtani az örömhír ajándékát. Csaba: Jó néhány egyházi dokumentum hangsúlyozza annak fontosságát, hogy az evangelizáció kiindulópontja a szeretet dialógusa, amelynek a bizalom légköre ágyaz meg. Ezután hirdethetjük meg az örömhírt, amit az egyház tanításának megismertetése kell hogy kövessen. Ahhoz, hogy a tanítás gyümölcsöző legyen, nem feltételezhetjük, hogy a kereső érti vagy értékeli azt. Kezdetben időt kell szánnunk egy közös szótár kialakítására, és segítenünk kell neki, hogy a tanítást találkoztassa az életével, tapasztalataival. Az a fontos kérdés, hogyan ismertessük meg az egyház tanításával úgy, hogy a hitigazságok egyre inkább éltető forrássá váljanak számára. – Milyen az úgymond tipikus kereső, van-e ilyen egyáltalán?




Ágota:
Nehéz kérdés, mert nagyon egyediek. Ha mégis típusokat kell mondani, leginkább kétfélék: az egyik csoportba azok tartoznak, akiket rokonok, ismerősök valamilyen tisztségre, például keresztszülőnek, esküvői tanúnak kérnek fel. A másikba azok, akiket valami nagy fájdalom ért.

Csaba:
És az is előfordul, hogy nagy öröm: például házasságra készülnek. Sokan jönnek azért, mert közösségre vágynak, vagy mert biztos alapot, szilárd válaszokat, „világítótornyot” keresnek az életükben a sokféle hit és világnézet zűrzavarában.



Ágota:
Gyakran megfigyelhető, mennyire jólesik nekik, amikor megérzik, hogy elfogadjuk őket. „Itt egészen az lehetek, aki vagyok” – ezt gyakran megállapítják.

Csaba:
Míg manapság az élet legtöbb területén: iskolában, munkahelyen erősnek és sikeresnek kell látszani, a katekumenátus a „gyengék klubja”: azoké, akik beismerik, hogy rászorulnak Isten megváltására. Mi nem a magunk erejében bízunk, hanem Istenében, közöttünk senki nem kényszerül arra, hogy álarcot viseljen.

– Milyen félelmek, a kereszténységgel vagy az egyházzal szembeni előítéletek a leggyakoribbak a katekumenek körében? Hogyan viszonyulnak ahhoz, hogy az egyház feltételeket támaszt velük szemben?


Csaba:
Aki hozzánk bekopogtat, az általában már túllépett az előítéletein, vagy mert égetően vágyik valami másra, igazabbra, vagy mert megismert egy hitelesen élő keresztényt, és ez vonzóvá tette számára az egyházat. A Jézushoz és az egyházhoz tartozás feltételrendszere általában nem ijeszti el őket, mivel nem a feltételek a hangsúlyosak számukra, hanem az élet mögöttük. Mindenre igaz, hogy ha az ember változtatni akar az életén, kénytelen áldozatot hozni érte: valamit el kell hagyni ahhoz, hogy valami mást megtehessek. Boldog II. János Pál fontos figyelmeztetése számunkra, keresztények számára, hogy ne vegyük el a fiataloktól az evangélium radikalizmusát. Tisztában kell lennünk vele, hogy sokszor milyen súlyos döntéseket kell hozniuk az egyházhoz csatlakozásuk érdekében, hogy ebben nem mindig számíthatnak a környezetük támogatására.

Ágota:
Mindannyian megtapasztaltuk már, milyen nehéz akár csak valami kis dolgon is változtatnunk napi szinten, időt kiszorítanunk valami újnak az életünkben, bármilyen fontos és szép is legyen az, például imádság vagy a Szentírás olvasása. Még hosszabb és több küzdelemmel teli egy új életforma kialakításának útja. Sokszor egész mélyen bevésődött véleményeken, értékrenden kell változtatnia annak, aki az egyház tagjává válik.



Csaba:
Igyekszünk nyilvánvalóvá tenni a katekumenek számára, hogy az egyház tanítása erőforrásuk lehet, amely éltetni akarja őket, segíti az eligazodásukat és azt, hogy az új életformát minél gyorsabban belsővé tehessék. Izgalmas kérdés, hogyan lehet segíteni ebben olyan embereknek, akiknek nemegyszer már a nagyszüleik sem vallásosak, és talán egyszer sem volt még a kezükben a Biblia. A személyes példának és tanúságtételnek emiatt egyre nagyobb a jelentősége az evangelizációban.

– Csaba egy blogbejegyzésében a legmélyebb vágyak felismerése érdekében „saját mondatunk”, „életmottónk” megtalálásának fontosságára hívja fel a figyelmet. Önök hogyan találtak – vagy találnak rá újra meg újra – saját mondatukra, és mi szükséges ahhoz, hogy a katekumeneknek hatékonyan segíthessenek ebben?


Csaba:
A saját mondatok kapcsán életigékre is gondolhatunk, amelyek megtalálása mindig döbbenetes találkozást jelent: ilyenkor Isten igéjében mint tükörben pillanthatom meg magam. Az egyház katekumenek számára kidolgozott szertartásrendjében sok olyan mozzanat van, amely ehhez próbálja hozzásegíteni a keresztény hittel ismerkedőket. A reflexió, a belső mozgások, reakciók megfigyelése a lelki élet fontos mozzanata. Ilyenkor arra figyelünk, mi érint meg, talál el bennünket például a Bibliát olvasva, merre húz a legjobban a szívünk. Engem mint katekumenek kísérőjét csak az hitelesíthet, hogy ugyanazt az utat járom, mint ők. Noha már korábban igent mondtam Krisztusra, aki maga az út, még én is úton levő vagyok, ezt soha nem szabad elfelejtenem.

Ágota:
A lelki hétvégéinken hosszú időt szoktunk hagyni az elcsendesedésre és az imára, hogy Isten megszólíthassa a keresőket. Amikor egy-egy szentírási szakaszról beszélgetünk, mindig azt kérdezzük tőlük: „Hogyan vonatkozik ez a te életedre? Mi az, ami leginkább megérintett?” Meglehet, hogy ez az érintés egyáltalán nem tölt el örömmel: kellemetlen, fájdalmas is lehet, és ellenállást ébreszthet bennünk. Lehet épp ez a jele annak, hogy nekem szól, engem szólít meg. Igyekszem mindig tudatosítani magamban, hogy a katekumenekkel együtt én is tovább járom a megtérés útját, formálódik, erősödik, gazdagodik a hitem. Sohasem szabad elfelejtenem, hogy a legmélyebb vágyaimra vonatkozó kérdéseket magamnak is fel kell tennem, és nem lehetnek rutinválaszaim!

– Milyen tapasztalatok irányították Önöket erre a területre?


Csaba:
Egyre több kereső jelent meg a plébánián, és hamar kiderült, hogy nem oszthatjuk be őket minden további nélkül valamelyik csoportba, a gyakorló hívők közé. Akinek tejre van szüksége, nem kaphat szilárd táplálékot, mint erre Szent Pál is felhívja a figyelmet. Arra is rájöttünk, hogy nem tökéletes megoldás, ha egyénileg foglalkozunk velük, mert az nem ad egyházélményt. Befogadó csoportokra, kísérőkre van szükség, olyan emberekre, akik tiszteletben tartják a katekumen kereső mivoltát, és hátteret biztosítanak számára akkor is, amikor lelkes, és mindent könnyűnek lát, de akkor is, amikor megrohanják a kételyek, válságot él át, mélypontra kerül, és újra kell értékelnie az addig megtett útját, az egyházzal való kapcsolatát.

Ágota:
A katekumeneknek stabil hordozó közegre, továbbkísérésre van szükségük, mert amikor véget ér a felkészülés időszaka, nagy az esélye az elbizonytalanodásnak. Korábban megerősítő élmény számukra, hogy érezhetik, mennyire figyelnek rájuk, hogy „reflektorfényben” fürdenek, azonban a hétköznapokba belerázódni sokszor egyáltalán nem problémamentes számukra.

– Melyek a legfontosabb erények egy katekumeneket segítő-kísérő ember számára?


Csaba:
Az emberi és a hitbeli alapok egyaránt fontosak. A jó kommunikáció, az együttműködési készség, az empátia éppúgy, mint az élő istenkapcsolat, a szentségi élet vagy az egészséges hitérzék.

Ágota:
Számomra a katekumenek iránti nagy tisztelet és annak tudata a legfontosabb, hogy mi is tanulhatunk tőlük, hogy a kapcsolatunk csak akkor hiteles, ha kölcsönös.

Csaba: Néha nagyon megérint, hogy milyen szép kérdéseket tesznek fel.

– Milyen élmények, találkozások, sikerek vagy emlékezetes mondatok élnek Önökben legerősebben szolgálatuk hosszú éveiből?


Ágota:
Óriási dolog, hogy sok egykori katekumen ma már befogadó csoport tagja, keresők segítője. Nagy ajándéknak érzem, hogy résztvevője és tanúja lehettem a folyamatnak, amelyen végigmentek, hogy láthattam, ahogyan alakultak, megerősödtek a hitben.

Csaba:
Bennem néhány mondat él erősen. Ilyen volt például az, hogy „én ennek a Krisztusnak most már mindent elhiszek”, vagy az, hogy „most már kidobhatom a jósgömbömet”.

Ágota:
Egy mondat most nekem is eszembe jutott: „Szerdától szerdáig élek.” Szívszorító volt hallanom, amikor egy katekumen ezt mondta a csoportunkra utalva, amely mindig szerda esténként van. Az is mindig megrendít, amikor feltárják előttem az életüket, hogy ekkora bizalomra méltatnak. De tudom: valójában Krisztus előtt nyílnak meg ilyenkor, én csak az eszköze vagyok.

– Pünkösd lévén különösen aktuális a kérdés: hogyan lehet jól beszélni a Szentlélekről a megtérőknek? Tapasztalatom szerint ugyanis míg az Atyát és Jézust közel érzik magukhoz, a Szentlélek sokak számára megfoghatatlan, érthetetlen, kevéssé megszólítható.


Ágota:
Arról beszélünk nekik, amit bennünk és általunk egyaránt a Szentlélek tesz: ajándékairól, amelyek révén megfoghatóvá válik a működése. Például a jó tanács, a lelki erősség vagy a tanúságtétel lelkéről.

Csaba:
Igen, a cselekvéséről, ahogyan a káosz felett lebeg, ahogyan rendet teremt. A katekumenátus rítusaiban fontos szerepet kap a Lélek cselekvése. A befogadás rítusában például a kereszt jelét rajzoljuk a katekumenek érzékszerveire és végtagjaira. Így tesszük számukra átélhetővé, hogyan alakítja át az embert a Szentlélek ereje, és hogyan teszi lehetővé, hogy Krisztus szemével lássunk vagy az ő indítására beszéljünk.

– Mire van szükség ahhoz, hogy a katekumenátus maradandó gyümölcsöket hozzon, hogy a keresők élményei egész életükre kihassanak?


Ágota:
Amikor véget ér a katekumenátus időszaka, életállapotuknak, érdeklődésüknek megfelelő új csoportot, közösséget keresünk a résztvevők számára. Igyekszünk minél többet tenni annak érdekében, hogy megtalálják a helyüket, belegyökerezzenek az egyházba. És amennyire tőlünk telik, számon tartjuk őket. Nemegyszer melegszik meg a szívünk, amikor valakitől, aki messze költözött, e-mailt kapunk, és kiderül: az ottani plébánia közösségének is aktív tagja lett.

Csaba:
A katekézis általános direktóriuma hangsúlyozza, hogy az ember csak akkor mondhatja magáról: megtért, ha maga is evangelizál, vagyis továbbadja, amit kapott, és nem marad meg a „fogyasztói” szerepben. Mi ehhez szeretnénk őket hozzásegíteni, ezért gyakran elmondjuk nekik: „Az egyház számít rátok.”


Fotó: Kissimon