Új emberré születtünk, és részesedtünk Krisztus papságában!
Fotó: Vatican Insider

 

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A keresztség szentségéről szóló katekézist folytatva ma a Szentháromság segítségül hívásával történő szent „fürdőről”, vagyis a szertartás központi cselekményéről fogok beszélni, amely kifejezetten „baptizál”, vagyis bemerít minket Krisztus húsvéti misztériumába. Ennek a mozdulatnak az értelmére irányítja a római keresztények figyelmét Szent Pál, először kérdezve: „Nem tudjátok, hogy mi, akik Krisztus Jézusban lettünk megkeresztelve, az ő halálába lettünk alámerítve?”, aztán pedig válaszolva: „A keresztség által ugyanis vele együtt el lettünk temetve a halálba, hogy amint Krisztus feltámadt a halálból az Atya dicsősége által, úgy mi is új életben járjunk” (Róm 6,3–4). A keresztség tehát egy feltámadott élet előtt nyitotta meg számunkra az ajtót, nem egy világias élet előtt! Jézus szerinti életről van szó!
A keresztelőkút az a hely, ahol a húsvéti átmenetet végrehajtjuk Krisztussal! Eltemettetik a régi ember, csalárd vágyaival együtt (vö. Ef 4,22), hogy új teremtményként újraszülessen; a régi dolgok ugyan­is már a múlthoz tartoznak, és új dolgok jöttek létre (vö. 2Kor 5,17). A Jeruzsálemi Szent Cirillnek tulajdonított Katekézisekben a következő magyarázatot találjuk arra, ami a keresztség vizében történik – szép Szent Cirillnek ez a magyarázata –: „Ugyanabban a pillanatban meghaltok és megszülettek, ugyanaz az üdvös hullám sír és anya lesz számotokra.” Az új ember megszületése megkívánja, hogy a bűn által megrontott ember porrá váljon. A sír és az anyaméh keresztelőkútra vonatkoztatott képe jól szemlélteti, milyen hatalmas dolog megy végbe a keresztelés egyszerű mozdulatain keresztül. Szeretném idézni azt a feliratot, amely az ősi római Szent János-keresztelőkápolnán található. Latinul az alábbi, III. Sixtus pápának tulajdonított mondatokat olvashatjuk rajta: „Az Anyaszentegyház szűzi módon, a víz által megszüli gyermekeit, akiket Isten lehelésétől fogant. Akik újraszülettetek ebből a kútból, reménykedjetek a mennyek országában!” Milyen szép: az Egyház megszül minket, az Egyház anyaméh, anyánk a keresztség által.
Míg szüleink a földi életre szültek minket, addig az Egyház az örök életre szült újra a keresztségben. Fiakká lettünk az ő Fiában, Jézusban (vö. Róm 8,15; Gal 4,5–7). Mi fölöttünk is, akik újraszülettünk vízből és Szentlélekből, a mennyei Atya végtelen szeretettel hallatja hangját: „Te vagy az én szeretett fiam” (vö. Mt 3,17). Ez az atyai hang, mely fülünkkel észlelhetetlen, hívő szívünkkel viszont annál jobban hallható, egész életünkön végigkísér, és sosem hagy el minket. Az Atya egész életünk folyamán harsogja felénk: „Te vagy az én szeretett fiam, te vagy az én szeretett lányom!” Isten roppant mód szeret minket, mint egy Apa, és nem hagy magunkra minket. Keresztségünk pillanatától kezdve. Isten újraszületett gyermekei maradunk örökre! A keresztséget ugyanis nem lehet megismételni, mert eltörölhetetlen lelki pecsétet tesz ránk: „E pecsétet semmiféle bűn le nem törölheti, még akkor sem, ha a bűn megakadályozza, hogy a keresztség az üdvösség gyümölcseit teremje.” A keresztség pecsétjét sosem veszítjük el! [Mondhatná valaki:] „Atyám, de ha valaki gazemberré válik, mint a leghírhedtebbek, aki embereket öl, gyalázatos tetteket követ el, a pecsét eltűnik?” Nem! Saját szégyenére cselekszik ilyeneket Isten gyermeke, aki az az ember, de a pecsét nem tűnik el. Isten gyermeke marad, aki Isten ellen fordul, de Isten sosem tagadja meg gyermekeit. Felfogtátok a mondatnak ezt az utolsó részét? Isten sosem tagadja meg gyermekeit! Megismételjük közösen?
„Isten sosem tagadja meg gyermekeit!” Nem lehetne hangosabban, mert vagy süket vagyok, vagy nem értem… [Megismétlik hangosabban:] „Isten sosem tagadja meg gyermekeit!” Így már jó!
A keresztség által Krisztus tagjává válva a megkereszteltek tehát hozzá válnak hasonlóvá, aki „az elsőszülött sok testvér közül” (Róm 8,29).
A Szentlélek működése által a keresztség megtisztít, megszentel, igazzá tesz, hogy Krisztusban sokakból egy testet formáljon (vö. 1Kor 6,11; 12,13). Ezt fejezi ki a kriz­má­val való megkenés, amely „a megkereszteltnek a királyi papságba és Isten népének közösségébe való bekapcsolását jelképezi”. A pap ezért keni meg szent krizmával minden megkeresztelt fejét, miután kimondta az alábbi szavakat, melyek megvilágítják annak jelentését: „A mindenható Isten felken titeket az üdvösség krizmájával, hogy szent népéhez tartozzatok, és tagjai maradjatok Krisztusnak, aki főpapunk, királyunk és prófétánk, és így elnyerjétek az örök életet.”
Testvéreim, az egész keresztény hivatás ebben áll: egységben élni Krisztussal az Anyaszentegyházban, ugyan­abban a felkentségben részesedve, hogy ugyanazt a küldetést végezzük ebben a világban, örökre megmaradó gyümölcsöket teremve. Az egyetlen Lélek által éltetve ugyanis Isten egész népe részesedik Jézus Krisztusnak, a „papnak, királynak és prófétának” a szerepeiből, és viseli a belőlük fakadó felelősséget a küldetéséért és a szolgálatáért. Mit jelent részesedni Krisztus királyi és prófétai papságában? Azt jelenti, hogy önmagunkat Istennek tetsző áldozatul adjuk (vö. Róm 12,1), azáltal, hogy hitben és szeretetben élt életről teszünk tanúságot, szolgálatára állunk másoknak, az Úr Jézus példáját követve (vö. Mt 20,25–28; Jn 13,13–17). Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..