A jó illatú áldozat
Fotó: Merényi Zita

 

Salkaházi Sára, a tizenkét éve boldoggá avatott vértanú emléknapjának előestéjén, május 10-én Erdő Péter bíboros mutatott be misét a budapesti Örökimádástemplomban. A szociális testvérek és a Nyolc Boldogság közösség által vezetett imaest, amely ezt követte, kivételes erővel vonzott be az Istenre várakozás erőterébe. Két éve, a boldoggá avatás tizedik évfordulóján is itt, az Örökimádástemplomban jártam. Nagy élmény volt, mert akkor tudtam meg, hogy Salkaházi Sára ezen a környéken működött, egy közeli utcából hurcolták el 1944 decemberében, és emiatt meg a felolvasott naplójegyzetei miatt egészen közelinek és hétköznapian emberinek éreztem a karakterét. Rendhagyónak a szentek és boldogok sorában. Egészen átélhetővé vált számomra, hogy itt volt, köztünk élt, és egy gonosz korban hősként viselkedett, noha alulértékelte, Isten legkisebb szolgájának tartotta magát. Amikor most a Klinikáknál kilépek a metróból, némi aggodalommal indulok az Örökimádás-templom felé. Éppen a két évvel korábbi élményem intenzitása miatt. Mit adhat hozzá ez az új alkalom a múltkorihoz? Kételyemre két órával később erős választ kapok. De erről majd a maga helyén.
A másik, ami az Üllői út nyüzsgésében foglalkoztat, a kinti mindennapjaink és a templomi áhítat viszonya. Látom, ahogyan a járókelők rohannak a dolguk után, és azon gondolkodom, kik és milyen indíttatásból térnek be ma a templomba, szemben a hatalmas emberáradat többségével, amelyben mindenki biztosan tudja, hogy ma ennél fontosabb dolgokkal kell foglalkoznia, és jó eséllyel fogalma sincs arról, mire emlékezünk.
Előttem három szerzetes- nővér halad, mellettük jobbról-balról fiatal nők lépkednek ütemesen: egy ideig nem világos, együtt vannak-e, és mi most mind egyfelé, az Örökimádás-templomba tartunk, vagy csak néhány pillanatra, véletlenül keveredtünk egymás mellé. De aztán a templomhoz érve a többiek továbbhaladnak. Később pedig bent azt hallom az egyik szociális testvértől: ma imádkozzunk azokért is, akik nem tartják fontosnak az imát, és akikért soha senki nem imádkozik.
Ötven körül már majdnem tele van minden pad; többen nézegetik, vajon le lehetne-e ülni mégis valahova, ötletként a sekrestye is felmerül. Kinek sikerül helyet találnia, kinek nem, és marad a „hősies helyt­állás”.
Már a mise kezdete után egy-két perccel mindent átjár a tömjénillat, és ez hosszú időn át így is marad. Mint nemsokára kiderül, ennek nagy jelentősége van ma este. Az olvasmányban a fenséges királyi székén ülő Urat megpillantó Izajás próféta is a templomot betöltő füstről és egy ajkát izzó parázzsal megérintő szeráfról írt. A pillanatról, amikor bűnei bocsánatot nyertek, majd az Úr „Kit küldjek el?” kérdésére így felelt: „Engem küldj, Uram!”
A bíboros a pünkösdre előretekintve először Jézus búcsújáról, búcsúbeszédéről, majd a Szentlélek általa megjövendölt eljöveteléről beszél. A két „rövid időről”, amely a kereszthaláláig, majd a feltámadásáig eltelik. Majd a „hosszú időről”, a világtörténelem hátralevő részéről, amely ezután következik. Aztán „a Szentlélek koráról”, amelyben élünk. Hangsúlyozza, hogy ezt jól kell értenünk. Sem a túlzottan földhözragadt, racionalista irány, sem a túlzott spiritualizmus nem helyes. Nem írhatjuk felül Krisztust a Szentlélekre hivatkozva. „Hiszen a Szentlélek Krisztus Lelke. Nem mást, nem újat mond, hanem abban segít, hogy Krisztus tanítását jobban megértsük és alkalmazzuk életünk változó körülményei között. Ilyen értelemben kíséri a Szentlélek az Egyházat is, amely Krisztus teste. Olyannyira az, hogy idén pünkösdhétfőtől már Szűz Máriát is külön emléknapon tiszteljük mint az Egyház édesanyját. Hiszen ha Krisztus édesanyja, akkor anyja testének, az Egyháznak is.” (…) Boldog Salkaházi Sára Jézus iránti személyes szeretetben és önfelajánlásban élte tökéletességre törekvő életét. És minden tehetségét felhasználta, hogy kifejezze Jézus iránti szeretetét. Az irodalmi értékek megítélése legyen a szakemberek dolga. De Sára testvér Krisztus-legendái, melyeket Ének és sóhaj címmel olvashatunk, a Mester iránti teljes szívből fakadó szeretet halhatatlan tanúbizonyságai. Selma Lagerlöf legendái is szépek, de Sára testvér írásaiban ott van a szerző egész élete. Egy élet, amely mosoly, ének, dal volt. Egy halál, amely sóhaj volt, önátadás Istennek, aki elfogadta életfelajánlását, aki megengedte, hogy embermentő munkájáért hurcolják el, és így az első keresztény vértanúk követője legyen.
Erre az énekre és erre a sóhajra, erre a derűre és erre a Krisztus iránti feltétlen odaadásra a mai Magyarországon is múlhatatlanul szükség van. Mert a puszta emberi észszerűség nem mutatja meg az örök értelem és az örök jóság fényeit, a puszta lelkiség és bölcsesség keresése pedig aligha vezet el a bátor segítő szeretetre.”

Mise után filmet nézünk, amelynek a Cigarettafüsttől a jó illatú áldozatig a címe, és Sára testvér életéről szól ugyan, de egészen friss, mai ügyként mutatja be azt. Spanyol hangulatú. Élénk gitármuzsika hangjaira mai szociális testvérek játsszák el ugyanis, hogyan talált a hivatására, ébredt benne „jegyesi szerelem Jézus iránt”. A kedvesen, szívvel bemutatott jelenetek nyomán világossá válik, hogy a szegényekhez, betegekhez, szenvedőkhöz való odafordulásából hogyan nőtt ki csaknem magától értetődően az üldözött zsidók melletti kiállás és a vértanúság.
A tanúságtételek, amelyeket a film után meghallgatunk, azért nagyon sajátosak, mert mintha ismét arra törekednének velük a testvérek, hogy megértsük: minden, amiről itt szó esik, jelen idejű, ránk is vonatkozik. Mint egyikük hangsúlyozza is: ez az este Sára testvér jelenlé-
tében zajlik. Hétköznapi és szent egészen különleges módon ér össze ma itt. Mintha valami ilyesmit akarnának üzenni vele: „Ne hidd, hogy ez csupán a múltra való emlékezés: Sára, aki egy volt közülünk, s ugyan­úgy tele kétségekkel, mint bármelyikünk, közbenjárhat azok érdekében, akiket megpróbál az élet.”
Például a gyermekekre vágyók érdekében. Pár perccel később egy dédnagymama és egy anyuka tanúságtételét olvassák fel a testvérek. Mindketten a korábban sok éven át reménytelennek tűnő gyermekáldásért mondanak hálát, amelyért sokat fohászkodtak, mások imáit is kérve. Egy hölgy pedig maga mesél arról, hogy hosszú munkanélküliség után hogyan került egyenesbe az élete, talált vissza tanári hivatásához, és élt meg újrakezdést hatvanéves kora körül. Nagyon tetszik a hangütése, a természetessége, és az is, ahogyan Sára testvérről beszél. Mert egyszerre emlegeti az odaadottságát és a gyengeségét, a küszködéseit. Mintha ő is azt akarná a lelkünkbe vésni, hogy a szentek nem „spirituális akrobaták” voltak, hanem éppen olyan tökéletlenek, mint mi.

A szentségimádás a Tömjén szálljon fel neked című dallal kezdődik. A következő másfél óra során mintha ez a tömjénfüst válna mind intenzívebb illatúvá. Valami fokról fokra megváltozik, nehéz elmagyarázni. Egyre erősebb lesz az áhítat légköre, bizonyára a közbenjáró testvérek imái miatt is. A templom most egészen más helynek tűnik, más működésmódnak enged teret, mint megszoktuk. Minden sarkában hangosan fohászkodó, másokért könyörgő imapárok, kéréseiket cédulákra körmölő, majd az oltár elé vivő, a gyóntatószéket ostromló emberek. Sára testvér naplójából vett részleteket hallgatunk „az egyetlen, igazi, hűséges barátról, társról”, Jézusról. A rászorulókért, a szegényekért, a betegekért imádkozunk, és kiemelten azokért, akiknek összetört az életük, akik a szívük mélyén nagy fájdalmat hordoznak. Hirtelen megértem-megérzem és észreveszem, hogy itt és most, köztünk, a templomban is jelen vannak ezek a szenvedők. Hogy ez az este az ő lelki terheikről is szól. Az orvos, a gyógyító Jézus segítségére vágyókról. A várakozókról. Mindannyiunk várakozásáról.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..